Fegyverből áldozat – Turi Lilla: A Ló
Turi Lilla A ló című, második szerzői kötetében a görög–trójai háború legendájából ismert falovat nemcsak cím- és főszereplővé, hanem mindjárt elbeszélővé emeli. Már a történet elején nyilvánvalóvá válik a faló (mondhatni gyermeki) naivitása és ebből adódó kiszolgáltatottsága: elhiszi, hogy ő valóban ajándék, és megérkezése a trójaiakhoz a háború végét, a közös ünnep kezdetét jelenti. Különlegesnek, kivételesnek érzi magát a ráruházott feladat fontossága miatt, és örömmel veszi, ahogy a trójaiak körülrajongják és befogadják. Mikor azonban rájön, hogy a benne bujkáló „titok” nem örömöt, hanem pusztítást hoz Trójára, a felismerés megrendítő erővel hat a szereplőre és az olvasóra egyaránt.
A történet első része a görögök támadása előtt játszódik: a faló már Trója kapuin belül van, de a katonák még nem kezdték meg a város lerohanását. Ezeken a lapokon Trója kedves, élettel teli helyként van ábrázolva: a képeken hemzsegnek a felnőttek és a lovat lelkesen, csodálattal fogadó gyerekek, sőt a faló köré gyűlt kíváncsiskodók közül a macskák, a nyulak és a varánuszok sem hiányoznak.
A tömeget kicsit jobban megvizsgálva viszont hamar felfedezhetünk néhány „anomáliát”: az ókori történetben fényképező, telefonáló alakok, sőt pólós, otthonkás és szemüveges figurák is feltűnnek (itt külön kiemelném a punk hajviselet és a harci sisak hasonlóságából adódó vizuális játékot), a ló belsejében megbúvó katonák egyike pedig épp az Odüsszeiát olvassa.
Turi Lilla a mindössze 36 oldalas képeskönyvben ezt a vizuális humort egyszerre használja a téma súlyosságának oldására és annak elmélyítésére. Miközben ez az időn és téren átívelő képi játék szórakoztató funkcióval bír, magában hordozza az üzenetet is, miszerint Trója sorsa nem egyszeri, hanem a történelem folyamán sokszor megtörtént, és a jelenben is fenyegető tragédia.
Amint a görögök az éj leple alatt megtámadják Tróját, a szöveg és a vizualitás egyidejűsége megtörik: a faló nem tudja (nem akarja) elfogadni a valóságot, miközben a város utcáit (és ezzel az oldalpárokat is) lassan felemészti a pusztító tűz, míg nem marad más, csak a mindent beborító, fekete korom. A szöveg és a kép szándékos elcsúsztatása azon a ponton válik igazán hatásossá, amikor egy teljesen fekete oldalon csupán ennyi áll: „és eljött a béke”.
A ló tragédiáját az teszi még súlyosabbá, hogy a trójaiak nemcsak csodálják, hanem be is fogadják őt: feldíszítik, ruhaszárítónak használják, vagy lazán a hatalmas fafigurának nekidőlve telefonálnak (?). A lappárt elnézve a hatalmas építmény az őt körülölelő nyüzsgésben szinte összezsugorodik; olyan természetességgel mozognak körülötte az emberek, mintha mindig is ott lett volna. Két lapozással később azonban a lovat a trójaiak szemszögéből már hatalmas, a város fölé tornyosuló, fenyegető árnyként látjuk: fegyverként, nem ajándékként. A faló lelkivilága és a körülötte lévő valóság kontrasztját a szöveg és a kép tartalmi ellentmondása teremti meg – a város felégetését bemutató rajzokon a ló elbeszélői perspektívája kétségbeesettségében is gyermeki, naiv marad: „Mi ez? Egy új játék? Tábortűz?”.
A történet zárlata nem kínál feloldást – legalábbis, ahogy azt az IGYIC gyerekirodalmi blogján megjelent kritikájában Kaposi Ildikó számon is kéri, olyan mértékű feloldást nem, amilyet sokan elvár(ná)nak egy, a kiadói ajánlás szerint 5 éves korosztálynak szánt gyerekkönyvtől. A faló szólama ugyanis a következő mondatokkal zárul: „Én már nem akarok ilyet játszani, és különleges sem akarok lenni! Soha többé!”.
A képi narratívában azonban mégiscsak számolhatunk némi happy enddel: különlegességtudata miatt az első oldalpáron saját magát a többi lótól elválasztó (és vizuálisan is elválasztott) faló a történetet záró oldalakon fajtársaival egyenrangúként szerepel, sőt a lap tetejéről egy egyszarvú (amely a gyógyulás szimbólumaként is értelmezhető) még zsebkendőt is nyújt neki vigasztalásul. Erre a változásra jól reflektál a cím is, amelyben a készítők a „ló” szó elől elhagyták a „trójai” jelzőt.
A könyv – és ezzel az értelmezés – ráadásul itt nem ér véget. A faló történetét szócikkszerű magyarázat követi a trójai háborúról, majd a hátsó borítólap belső oldalán négy görög vázát láthatunk, amik a kötet elején lévő belső borítólapokon található négy váza szimbolikus ellentéteként értelmezhetők. A könyvet nyitó illusztráción a tökéletes fizikai állapotban lévő edényeket díszítő ábrák a háborút, az erőszakot testesítik meg, míg a kötet végén az állat-ember és ember-ember közötti békét ábrázoló kerámiákat találunk – megtörve, repedezetten, de egészben. Ez a kreatív illusztrációs megoldás szintén feloldásként értelmezhető, hiszen ugyan utal arra, hogy a történet során értékvesztés történt, de arra is, hogy ez még nem egyenlő az értékek végleges lerombolásával.
A feloldás szükségességével kapcsolatban fontosnak tartom megjegyezni azt is, hogy a téma komolysága és mélysége, valamint az áldozat perspektívájának átélhetővé tétele után egy „boldogan éltek-amíg”-típusú lezárás nagyban hiteltelenítené az üzenetet (és persze a történelmi hűséget is felrúgná, bár kérdéses, hogy ez mennyire releváns szempont ebben a gondolatmenetben), ezáltal dramaturgiailag semmiképp sem lenne jó megoldás.
Az, hogy lehet, szabad vagy kell-e ilyen típusú, az idilli lezárást nélkülöző történeteket adni a gyerekek kezébe, összetett kérdés, amely a gyerekirodalommal foglalkozó szakemberek körében is folyamatos diskurzus tárgyát képezi. Ha abból indulunk ki, hogy a fikció (még ha történelmi is) egyfajta „safe place”, mondhatni szimuláció, ahol az ember anélkül találkozik az őt körülvevő világ valós problémáival, hogy a döntéseinek valódi, visszafordíthatatlan követkeményei lennének, akkor úgy gondolom, most épp olyan világban élünk, ahol igenis meg kell ismertetnünk a gyerekekkel A ló történetét – mégpedig úgy, hogy közben mellettük vagyunk, és beszélgetünk velük mindarról, amit ez a könyv jelenthet.