(Kamasz)identitás, bullying

Két olyan hívószó, amire rezonálva azonnal döntünk: olvasni kezdjük a regényt, vagy kínosan igyekszünk elkerülni, a témától telítődve, már megint egy…

Más hang ez most: helykereső regény, nem erőszakosan, hanem fonákjáról kérdez az életre.

Lipták Ildikó második ifjúsági regénye megmutatja, hogy a szerző nagyon érti a kamaszt, de olvasni nem csak ennek a korosztálynak érdemes.

Lilla nevelőapjától kap egy tavaszi kabátot, mellyel elindul az osztályában elfoglalt helyének átrendeződése és nem csak az. Szabad kukkolás kamasz szemüvegen keresztül családban, társadalomban, százharminc oldalon át.

Drámai fogantatás

A szerző, Lipták Ildikó színész és drámatanár; ennek minden hozadéka lecsapódik a szövegen: mondhatni, akadémiai szinten ismeri a korosztályt akikről és akiknek ír. A szövegben viszont – akárcsak az első könyvében (Nyári nyomozás) – elsősorban tisztaságot vállal a mondatok szintjén; a története inkább nyelvi események sorozata. (Anyu szeret engem, én szeretem őt, de valójában nincs más választásunk.) Az első regényéhez hasonlóan ebben a könyvben is a belső rezdülések kapnak jóval nagyobb hangsúlyt, mint a cselekmény, mely egy teljesen átlagos kiskamasz hétköznapi helyzeteinek egymásutániságát hozza (reggel iskolába megy, mozzanatokat látunk az ottani életből, eltűnik a kabátja, egyik tanárától kap egy másikat, eltölt egy hétvégét a nagynénjénél, átmegy a barátaihoz, figyelik a fiúkat… stb). Miközben az olvasó egyre több szálat kap a kezébe a lány és az édesanya múltjából (megelőző élethelyzetek, korábbi otthonok képe bomlik ki: Amikor kicsi voltam, olyan sokszor volt csönd a lakásban, hogy mindig ki kellett találnom valamit, ami megtörte a fejemben az ordító némaságot. Például azon töprengtem, hogyha nem hallgatnánk, mit mondanánk egymásnak.), egyre határozottabban lüktet a kérdés: mit szeretne tőlünk ez a könyv? Kiléptetni a kereteinkből, ahogy egy drámaóra? Nyitott tereket biztosítani, hogy párbeszéd szülessen befogadó és mű között?

A társadalmi problémákra érzékeny fiatal illusztrátor, Jásdi Juli vastag vonalas rajzai ízelítőt adnak a történethez tartozó jelentésrétegekből, amellett, hogy koherens egységet alkotnak a támasztott szövegrészekkel.

Kis kérdések könyve

Identitásához fűződő kérdése legkésőbb tízéves korától fogva mindenkinek van. Ezzel a témával foglalkozva semmilyen korosztályban nem lehet mellélőni. Lipták Ildikó ezt a vonalat nem veri nagy dobra, bár regényszinten másodszor lovagolja meg  – általában semmit nem erőszakol közönségére; kivárja a szerző, hogy az olvasó megtalálja a könyvben saját jogon azt, amit ő szerzőként beletett.
A Middle Grade-könyveket hazánkban főként pöttyösnek vagy csíkosnak ismerte meg a korosztályom és olyan világba vittek, ahol az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy a cukorszirup-szerű valóságnak vége lett a könyvvel együtt. Ez a típusú lányregény témájában érzelmeket vállalt, címében minimum egy lánynév, vagy családdal kapcsolatos fogalom szerepelt.
Női szerző női főhőse 2020-ban már egészen más problémákkal nézz szembe, mint elődei; így ez a regény címében sem hajlandó teljesíteni a fenti várakozást, Csak neked akartunk jót – demisztifikálja a hősét, mindenki más regényévé válik azzal, hogy a központi szereplőn már a címben sincs hangsúly, s szétoszlik a főszerep, mint a hajnali pára. Az énhatárok elcsúszásának jelensége nemcsak a címben van jelen, ahogy a digitális világban egy kamasz számára uniformizálódó „jó és vágyott” formája is a létezésnek.

Ugyanezen korosztályhoz szólóan például Mán-Várhegyi Réka: Szupermenők című regénye az énhatárok elmosásával együtt azért a központi szerepet meghagyja; Lipták Ildikó egy másik jelenségre hívva fel a figyelmet, kérdéssé azt teszi: tényezője tud-e lenni a klasszikus értelemben vett gyökereket nélkülöző lány a saját életének. Mit jelent a gyökér-nélküliség? Lehet-e egyáltalán ilyet mondani bárkire nézve?

Az új generációs „lányregényben” a társadalmi berendezkedésen túl a női identitásminták változására is reagál a szerző, felrajzolva nagy vonalakban a felnőtt társadalom egy-egy szereplőjét, a legközelebbi Anyutól a legtávolabbi női mintáig egy osztálytárs anyukája személyében; érintve közben a nehezen érthető Nusi nénit (…eleinte csak Nuni néninek hívtam, mert mindig olyan rövid szoknyát visel, hogy ki van mindene), s a példakép Timi nénit.

Tükörszoft

A pubertás olvasó egykorú hősökkel szeret azonosulni. Itt a beszédmódból, megfogalmazásokból próbáljuk bogozni az E/1-ben megszólaló hős korát; nincs könnyű dolgunk, nem egy átlagos kamasz gondolkodásával találkozunk a könyvben, bár kétségtelenül találunk tizenévesekre jellemző kifejezéseket (tök jó, hülyeség, szar). A főhős szavakhoz fűződő viszonya nem átlagos; vele együtt jól esik újra felfedezni és értelmezni a beszédünk alapelemeit, öblögetve olyan szavakkal, mint a buklé, vagy a veranda. Különleges kapcsolódásával nem biztos, hogy mindenki tud azonosulni, de azzal a kereséssel mindenképpen, ahogy értelmet kutat látszólag értelmetlen jelenségek és viszonyulások mögött – ahogy mindannyian.

Egyrészt a regény sodrásának köszönhetően, másrészt filmes szkriptekhez illő rövid mondatai miatt nagy lendülettel lehet beleugrani a regénybe, mert a szöveg egy levegővel átúszható (sms-en és cseten edzett generáció biztosan megtalálja benne a fogyaszthatósági minimumot). Mégis, műfaját tekintve naplóregényhez közelít az E/1-es beszédmód okán, hömpölygő történetmeséléssel. A formaválasztás olyan helyzetbe hoz bennünket, hogy elveszik a határ a befogadó és a mesélő között, hiszen a főhős testéről és ahhoz való viszonyáról előbb tudunk meg valamit, mint a nevét. Ez a késleltetés hozza azt a disszonanciát, hogy mivel nem tudjuk megnevezni a hőst egészen a harmincadik oldalig, mégsem birtokolhatjuk igazán. Kívül marad rajtunk, úgy, hogy mi magunk mégis a gondolatain belülre kerülünk. (Ha igazán vagány lennék, most biztosan tennék, vagy mondanék valami teljesen váratlant.)

„Anyu szokás szerint könnyezik”

A tagolatlanság prózai hagyománya a kiskamasz olvasót nem támogatja; számukra talán könnyebben befogadható lenne a szöveg, ha fejezetekkel segítené őket. Számomra, ahogy az oldalakkal egyre mélyebbre kerültem nem csak egy kamasz gondolkodásában, hanem annak a megértésében, hogy a világhoz való viszonyát, a tanulásának a folyamatát hogyan határozza meg a közeg, amiben nő, egyre jobban érthető és felvállalható lett az értetlensége. Mondhatni: teljességgel megértettem az értetlenségét; ez már az enyém.

Zsolt, a nevelőapa figurája, aki meglepően erősre rajzolt karakter (rögtön az első oldalakon érezzük, hogy személyi-, és helyrajzi száma is sokkal fontosabb, mint a női szereplőké). Ő határozza meg az anya identitását, ezen keresztül a család, a lány értékét is; sok kérdést hagy nyitva a befogadó számára. A történet végére érve is kevéssé érthetőek a főhőssel kapcsolatos reakciói; azóta is azt latolgatom, kié lehetett a kabát eredetileg, amit nevelt lányának adott, motorizálva a cselekményt.

A kidolgozatlan, elvarratlan szálak számomra inkább zavarónak tűnnek, minthogy a befogadó szöveggel való viszonyát erősítsék azzal a szabadsággal, hogy saját megoldásaival töltheti meg az üres helyeket (Wolfgang Iser).

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak című regénye egy bekezdésnyi szinopszisból nőtte ki magát először novellává, majd regénnyé. A Csak neked akartunk jót naplóregényéről az a benyomásom, hogy fontos társadalmi, beilleszkedési problémákat rajzol fel kiskamaszok számára érthető módon, de még nőhetett volna, hogy legyen ideje a válaszoknak is megszületni az olvasóban.

Az a tény, hogy nem hagy nyugton, jó kérdezővé mindenképp tehet.

 Parti Judit

Lipták Ildikó: Csak neked akartunk jót
Csimota Könyvkiadó, 2020.
2990 Ft
130 oldal