Volt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, hogy A Homoklakó. Nem, ez így nem pontos, mert ezelőtt volt egy óvoda, ami nem volt túl új, sőt, inkább nagyon is retro volt. A kertjében olyan mászókával, ami vasból készült, műanyag védőpadló nélkül és persze egy óriási homokozóval. Folytatódhatna ez a mese úgy is, hogy itt lakott A Homoklakó, aki igaziból egy képzeletbeli kisfiú volt és az ovisok nagyon szerették, de akkor ez nem Tasi Kata különleges meséje lenne, hanem egy másik különleges mese.

A Homoklakó című mese azonban egy olyan kisfiúról szól, aki nem oldódik fel könnyen gyerektársaságban, és aki képtelen arra, hogy a többiekből visszatetszést kiváltó vonásain uralkodjon. Tasi Kata arányosan ábrázolja mind A Homoklakó, mind a többi gyerek nézőpontját abban a helyzetben, amelyben a fura kisfiú magára marad. Erre erősít rá Mészely Ilka rajza is a boglyahajú fiúról, amellyel hitelesen adja vissza azt a vibráló érzést, ami A Homoklakót körülveszi, és amit másokból kivált.

Szerencsére nem kapunk pontos diagnózist a – legcukibb – óvónéni szájába adva, hogy a kisfiú talán autisztikus, nem kell oktatókönyvet olvasnunk arról, mit tehetünk ilyen helyzetben, ehelyett egy dolgunk van, hogy amikor gyerekeinkkel olvassuk ezt a könyvet, belehelyezkedjünk a szituációba.

A szöveg ugyanis észrevétlenül él olyan irodalmi eszközökkel, amelyek jól mutatják, hogy a könyvek segíteni tudnak a problémás helyzetekben.  

Az ismétléses szerkezettel operáló, pontos közlésekre épülő nyelv arra a gyerekhangra is rímel, amely képes akár ötvenszer feltenni ugyanazt a kérdést, vagy elmondani ugyanazt a viccet, és ami egyszerre tűnhet őrjítőnek, illetve a világ legédesebb dolgának. A könyv ilyen ismétléses szerkezettel mutatja be, hogy milyen kellemetlen érzések gyűltek fel a gyerekekben A Homoklakó iránt, ahogy aztán A Homoklakó is a felsorolásra épülő tartalmi megerősítéssel nyeri végül meg a többieket.

Egyik nap, amikor ismét magányosan játszik a homokozóban és kis kupacokat rakosgat a kerítés betonjára, egy néni arra jár, keményen rászól és rá is csap a kezére. Ez az a pont, ahol A Homoklakó elkezdi kiabálni, hogy „Gyereket ütlegelni szigorúan tilos!”, majd egy hosszú felsorolás következik, hogy mi az, ami még szigorúan tilos: a meglegyintés, a pofon és így tovább. A kihangosított felsorolás többször megismétlődik a könyvben, mert a gyerekek szemében ez a tett A Homoklakó bátor kiállásává válik, amely elhozza számára a beilleszkedést.

Peti, akiről kiderül, hogy neve is van, végre elveszítheti a ráaggatott gúnynevet, az igazságtalanság abszurditását és elviselhetetlenségét a maga abszurd és elviselhetetlen módján mutatja meg, amiben az a legszebb, hogy a monotonon ismételt szöveg számára semmi újat nem tartogat, míg a gyerekközösség számára feloldást jelent.

Hányszor hallottuk azt a mondatot, hogy egy pofon belefér? Tasi könyve radikális állásfoglalás amellett, hogy az ilyen és ehhez hasonló mondatok hazugságok, és nincs mentség, tilos a bántalmazás!

Fontos megjegyezni, hogy a néni verbális alázása legalább olyan bántó, mint a fizikai agresszió, amit Mészely Ilka betűválasztása és a szövegbuborékok elhelyezése kiválóan emel ki a könyvben, és ad neki így olyan jelentést, amely felerősíti a bántó mondatokat. Amennyire megdöbbentőek ezek a szavak, annyira drasztikus az igazság ráolvasása a nénire, de még inkább az igazság hatása a gyerekre. Most is maradunk a repetitív szerkezetnél, csak a monoton felsorolás arról, hogy tilos a gáncsolás, a hajhúzás, a fojtogatás és a többi ilyen borzalmas dolog, az ovisokból saját tapasztalataikat hozza elő.

Szép lassan kiderül, hogy mindenkinek van rossz élménye: a csendes kislányt balettórán megszidta a tanára hangosan, a legnagyobb gyereket az apja pofozta fel, a szőke kisfiút az unokatesója bántotta a családi ebéden… És persze, a legjobb az lenne, ha ilyen sosem történne többet senkivel! Az elsőre naivnak tűnő felkiáltás Tasi Kata könyvének elolvasása után azt a hitet adja vissza, hogy de igen is lehetséges!

Olyan könyv ez, amelynek minden oviban ott lenne a helye, mert egyszerre komoly és vicces.

Úgy beszél egy fontos témáról, hogy játszva együtt olvashatjuk a gyerekekkel, miközben komolyan is beszélgethetünk róla. Úgyhogy, csak ismételni tudom A Homoklakót: „Gyereket ütlegelni szigorúan tilos! (kivéve félrenyelés esetén, térdünkre fektetve, lassú ritmusú, erőteljes mozdulatokkal, hátba.)”, inkább olvassunk jó könyveket a gyerekekkel, például olyanokat, mint ez!