Mesekutatónak lenni azért jó, mert lépten-nyomon mesés történetekbe botlik az ember. Foglalkozási ártalom, mondhatná bárki, pedig nem erről van szó. És tulajdonképpen a lépten-nyomon nem is igaz, mert a mesés történetekre egy mesekutatónak is épp annyit kell várni, mint bármilyen más történetre. A mesék ugyanis nem tolakodóak, nem ugrálnak folyton az ember orra előtt, hogy „na helló, itt vagyok, mit szólsz hozzám?”, s nem mutogatják magukat hivalkodón. A mesék egyszerűen csak arra várnak, hogy valaki észrevegye őket.

Tóth Krisztina bőröndnyi gyerekversének is mesébe illő története van. A történet azzal a mesei motívummal kezdődik, hogy egyszer csak három lány gondolt egy nagyot (a mesékben a gondolatoknak mindig kiemelkedő jelentőségük van), és megalapította a Csimota Kiadót, mégpedig azzal a céllal, hogy a gyerekkönyvkiadók által meglehetősen elhanyagolt vagy könyvnek nem is nevezhető ízléstelen kiadványokkal bombázott 0-7 éves korosztály számára adjon ki tartalmát és küllemét tekintve is igényes könyveket.

Nem hagyományos mesekönyv, lapozgatni való leporelló vagy a mostanság oly divatos interaktív játszókönyv lett az első „termékük”, hanem egy kék kartonból hajtogatott kis bőrönd, amely igazi meglepetést rejteget, s amelyet öröm kézbe venni, forgatni, kinyitogatni, felfedezni, aztán újra bezárni. Tíz gyönyörűen illusztrált színes füzet van benne, s mindegyik füzetben Tóth Krisztina Marci fiához írott gyerekversei, amelyek párosával jelennek meg a remekbe szabott füzetekben (kivétel ez alól A londoni mackók és A tigris című vers, amelyek önmagukban állnak). A füzetek minden oldala színes, és minden versszakot teljes oldalas illusztráció követ. A sokféle technikával – van közöttük kollázs, fotó, akvarell – készült és a versek hangulatát is jól tükröző illusztrációkat fiatal képző- és iparművészek készítették: Pap Kata, Magyar Gergő, Rutkai Bori, Simon Hilda, Csáki István, Szentesi Csaba és Catherine Burki. Az egész oldalas illusztrációk alkalmassá teszik a könyvet arra is, hogy a versolvasási időt kevésnek találó és az ágyba bújást „még mesélj!” nyafogással halogató gyereknek mesét lehessen kerekíteni a képek alapján.

A kis füzeteken található fülszöveg szerint „A Marcihoz/ról szóló versek a magyar gyerekköltészet legjobb hagyományait követik, megformáltságukban a Weöres Sándor-, Nemes Nagy Ágnes-iskolát idézik.” Tóth Krisztina versei valóban a magyar gyerekköltészet legnemesebb vonalához tartoznak, ugyanakkor emlékeztetnek a „svéd gyerekversek” néven elhíresült szerepversekre is (Marci és a vonat, Marci a fürdőszobában, Alagút), amelyekben a gyerek félelmei, szorongásai, sajátos véleményei szólalnak meg. Weöres Sándor hangját idézi az Este lett, Árnyjáték, Altató című vers, Kormos Istvánét a Marci szerel című helyzetdal, Nemes Nagy Ágnesét a Virágevő Zsiráf Dezső-versek, Tandori Dezsőét pedig A londoni mackók című vers.

Számomra az igazi meglepetés ezekben a versekben Tóth Krisztina hangja. Finom, kedves, vigasztaló, megértő, átölelő és bátorító hang ez: egyszerre a gyerek és a felnőtt hangja. Nőként nagyon sokszor azonosultam már a verseivel (mondhatni ő a kedvenc költőm), anyaként most először. Ráadásul a Marci- versek ráirányították a figyelmemet olyan apróságokra, amelyeket még sokat próbált, három gyerekes anyaként sem gondoltam eddig végig. Meglepett, hogy milyen egyszerűen és mégis milyen hitelesen legyőzhető a félelem és a szorongás egy pársoros versben, verssel, méghozzá azzal az egyszerű technikával, hogy a vers végére Tóth Krisztina semmissé, nemlétezővé teszi a szorongás tárgyát. A „nincs is ott, akitől félni lehetne!” felismerése valóban terápiás értékű (A tigris, Alagút). De ugyanilyen felszabadítóak azok a versek, amelyekben a 4 éves kisfiú birkózik a mindennapok megpróbáltatásaival: cipővel, ruhával, pulóverrel, gatyával, mosogatással. Az önironikusra színezett versek szintén fölszabadító, s ezáltal gyógyító hatásúak: fölszabadítanak a mindig tökéletesnek kellene lenni kellemetlen nyomása alól.

Az a kisgyerek, aki sikeresen próbálkozik ezekkel a nehézségekkel, megérdemli, hogy a nap végén meseverseket, altatódalokat kapjon. Tóth Krisztina mindkettőt nagyon jól tud írni: Virágevő Zsiráf Dezső történetei viccesek, szellemesek és poétikailag is miniatűr remekművek, az altatóknak pedig minden esélyük megvan arra, hogy a magyar gyerekköltészet gyöngyszemei közé kerüljenek.

Nemrégen hallottam, hogy Amerikában az újszülöttek nem ilyen-olyan cégek termékmintáit, pelenkacsomagjait kapják ajándékba a kórházból való hazatérésük napján, hanem egy könyvet, és a könyv mellé ajánlólistát azzal kapcsolatban, hogy mely könyveket érdemes beszerezni a kisbabának. Mozgalom indult azért, hogy a szülők minden hónapban vegyenek egy könyvet a kicsinek, hogy ötéves korára legalább 60 darab saját könyve legyen.

Most itt a nagyszerű alkalom, Amerikában az első tíz hónapot máris le lehetne tudni ezzel a remekbe szabott bőrönddel. S ha netán nálunk is elindul majd egy hasonló mozgalom, én azt fogom javasolni, hogy ezentúl minden újszülött A londoni mackók fedőnevet viselő mesebőrönddel kezdje meg földi életét.