Ezt a verseskötetet az egyik legeredetibb és legigényesebb magyar gyerekkönyvkiadó, a Csimota jelentette meg. Külseje is arra utal, hogy gyerekkönyvről van szó. Ám a tartalmáról ez már nem mondható el egyértelműen. Legalábbis, ha a gyerekkönyvet úgy definiáljuk, ahogy általában szokták: gyerekeknek szóló könyvként. A gyerekekről szólók tehát nem feltétlenül sorolhatók ebbe a kategóriába. Lehet a gyerekekről külső, felnőtt nézőpontból írni, és lehet az ő szemükkel láttatni a világot. Kollár Árpád, a FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) elnöke, egy (?) gyerek szájába adja a szavait, amelyek olykor valóban a gyermeki látásmódot tükrözik: ennek egyaránt jellemzője a szokatlan, látszólag össze nem illő dolgok egymáshoz társítása és a számunkra természetes, magától értetődő dolgokra, jelenségekre való rákérdezés és rácsodálkozás.

A Csimota könyveit, tevékenységét a kiadó indulása óta figyelemmel kísérem. Soha nem a kisebb ellenállás irányába mozdulnak, bátran belevágnak keményebb témákba is. Nem próbálják könnyen fogyasztható kiadványokkal kiszolgálni az állítólagos olvasói igényeket, hanem szemléletformálásra törekednek, határozott értékrendet képviselnek, s könyveikkel ezt próbálják átplántálni már a legkisebbekbe is. Szinte védjegyükké vált a másság elfogadása, a diszkrimináció elvetése – legyen szó akár siketekről, autistákról, Down-kórosokról vagy másokról. Van is egy tolerancia sorozatuk, amelyben már mintegy tucatnyi könyv jelent meg. Kollár Árpád versei között is található olyan, amely ebbe a vonulatba illeszkedik: a Két kezem című egyértelműen, de az Én címűben is találni olyan szót – „mandulaszemem van” –, amely feltehetőleg arra utal, hogy itt Down-szindrómás gyerek beszél.

A kötetet a kiadó honlapján ötéves kortól ajánlják. Ezt nem tartom reálisnak. Legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen korú vagy néhány évvel idősebb gyerekek élvezettel hallgassák/olvassák ezeket a verseket, mondjuk este, elalvás előtt. Ugyanis nagyrészt súlyos szövegek, tele negatív érzelmekkel, félelemmel, szorongással. Amelyekkel persze adott esetben akár azonosulni is tudnak, hiszen szinte minden gyerek átél hasonlókat.

A 33 versből álló kötet első harmadában szembetűnően sok a leltárszerű felsorolás (de a továbbiakban is vannak ilyenek). A tízből hét egyértelműen erre épül, a másik három pedig – köztük az első, a könyv címadó verse, amely megadja az alaphangot – kérdéseket sorakoztat fel. A második vers (Mondó) minden sora – az utolsó kivételével – a nincs vagy nincsen szóval kezdődik. A lista széles skálán mozog, a könnyed „nincs kalapom, elvitte a szél” és a letaglózó „nincsen mamám, bevitte a mentő” közötti spektrumban. A harmadik vers (Dalocska) hasonló szerkezetű, itt a sorkezdő szeretnék és szeretném váltakozik, a hétköznapi „szeretnék gombát szedni az erdőn” és az igencsak elgondolkodtató „szeretném, ha engednének félni” között , sokféle regiszterben. A listakészítés szorongáscsökkentő módszer, hiszen ha számba vesszük és megnevezzük a körülöttünk lévő dolgokat, jelenségeket, ezzel valamelyest „meg is szelídítjük” és átláthatóbbá tesszük őket, vagyis már kevésbé kell tartanunk tőlük.

A Karácsony első versszaka a házon kívülről, a második a házon belülről írja le az estét, nem szokványos módon, szívszorító, ám sok családra igaz konklúzióval: „ma mindenki boldog, ma mindenki szomorú”. Utána következik az Én apum, amely voltaképpen egy Miatyánk-parafrázis, ima a meghalt apához.

Szinte külön egységet képvisel a Badar, a Zagyváló és a két „hülyevers”. Ez utóbbiak az első rímes versek a könyvben (felező nyolcas sorokkal) – a rímek hiánya, lássuk be, gyerekversek esetében elég szokatlan. A Zagyváló nem rímes, de ritmusát tekintve nagyrészt időmértékesként is olvasható. Akad még egy rímes (és ütemhangsúlyos) vers a kötetben: az Anya ma nem anya 4-4-4-2 osztatú, 14 szótagos sorokból áll, ami egy gyereknek is ismerős lehet, például az Elvesztettem zsebkendőmet kezdetű népdalból.

A kötet vége felé két népballadaszerű vers is helyet kapott (Sovány folyó, Erdős vers), az utolsó pedig a Balladám címet viseli, noha sokkal kevésbé balladisztikus, mint a másik kettő, inkább a korábban már említett lista-versekhez kapcsolódik, s a könyv lezárásaként egy élet összegzését adja.

Formai szempontból érdekes, hogy a versekben egyáltalán nincs nagybetű. A címek tipográfiája is ehhez illeszkedik: a könyvtervet és az illusztrációt jegyző Nagy Norbert olyan betűtípust választott, amelyben bizonyos betűk kis-, mások nagybetűszerűek, és a J-n kívül egyik sem lóg ki a sorból sem alul, sem felül. Az illusztrátornak ez az első bemutatkozása a nyilvánosság előtt: csupán néhány színt használó, rendkívül karakteres, a versekkel szinte egyenrangú munka.

Fentebb már jeleztem kétségeimet, vajon valóban kisebb gyerekeknek való-e ez a könyv. Saját gyerekeim már túl nagyok ahhoz, hogy kipróbálhattam volna rajtuk, hogyan hat rájuk. Mégis azt mondom, érdemes megkísérelni – ha nem jön be, megmarad a szülőknek, akik sokat tanulhatnak belőle a gyermeki gondolkodásmódról.