A mese sohasem volt csak szórakoztatás – narratívái egyszerre készítenek fel a felnövés ránk váró életeseményeire és a reflektált, szimbolikus olvasásra – azaz életre és irodalomra. Eredeti funkciójuk nem a ki- hanem a bekapcsolódás.

Mintha a kortárs gyerekirodalomban is ez az újrafelismerés jönne elő, amikor a gyerekkönyvek valós problémák felé fordulnak – feltehetően elsősorban angolszász hatásra, ahogyan arról Nagy Boldizsár cikke is beszámol. A hazai piac erre több körben is reagálni látszik, legismertebb példákkal erre talán a Móra Kiadó tizenéveseknek szóló Tabu-sorozata szolgál, a kisebbek felé pedig a Csimota Kiadó Tolerancia-sorozatának mesekönyvei nyitnak. Utóbbiak olyan kényes tabutémákat feszegetnek, mint a Down-szindrómát, a háborút vagy a szeretett hozzátartozó elvesztését.

A sorozat talán legtöbbeket érintő darabja a A muter meg a dzsinnek, amely egy kislány nézőpontjából mesél alkoholista édesanyjáról. Ezen a ponton felmerülhet a kérdés, mennyire jó erről a témáról gyerekkönyvet kiadni, de ha figyelembe vesszük a statisztikát („Magyarországon körülbelül 1 millió aktív alkoholista van, és mindegyikükhöz tartozik 3-4 családtag, így elmondhatjuk, hogy az ország népessége 50%-ban érintett.” – írja Szepesi Dóra), könnyen beláthatjuk, hogy bár nem gyerekeknek való az alkoholizmus témája, de az alkoholista szülő, hozzátartozó sem. És ha egyszer a probléma létezik, a legtöbb, amit az irodalom tehet, hogy beszél róla, és nem hajszolja elfojtásba, bezárkózásba a helyzet áldozatait, és kinyitja a szemét az olyan gyermekeknek, akiknek talán csak az osztálytársuk él hasonló körülmények között.

Elekes Dóra és Kun Fruzsina könyvének azonban nemcsak a témaválasztás az erénye, hanem a jól kidolgozott, egyszerre ironikus-humoros és súlyos könyv, amely egyszerre tudatosságra és reflektált gondolkozásra nevel.

A muter… ugyanis elsősorban saját megbízhatatlan elbeszélője által mesél azokról a dolgokról, amiről igazán nehéz beszélni. A könyv narrátora ugyanis végig humorosan, első ránézésre szórakoztatóan meséli el iszákos anyja kalandjait. Olvasóként azonban hamar rájövünk, hogy a mesélő kislány saját magának sem hiszi el, hogy tényleg vicces a következetesen, eltávolítóan Muterként emlegetett édesanyja imbolygó járása, kiszámíthatatlan viselkedése és gyakori eltűnése. A probléma elhumorizálása, ki nem mondott kimondása által egyszerre teszi átélhetővé és az elemelés által feldolgozhatóvá ezt a nehéz témát. Az anya palackjaiban lakó dzsinnek szerepeltetése is telitalálat: az ittasság különböző tünetegyüttesei így megszemélyesítve leválnak a szeretett anyáról, ezáltal képessé teszik a történet hősét, hogy az alkoholizmust leválasztva az anyáról, továbbra is képes legyen szeretni őt, minden nehézséget, elváltozást a dzsinnek számlájára írva.

A kibeszéletlenség ettől függetlenül ugyanúgy a traumatizáltság jellegzetes tüneteihez vezet: a lány magát érzi felelősnek a helyzetért: „Amikor még nem voltam, a muter is szépséges volt, de aztán miattam elmúlt neki. Én meg nem tudom megvigasztalni, mert én meg nem vagyok szép.”

A legmegrázóbb rész így talán nem is az anya viselkedésének leírása, hanem az elbeszélő saját feszültséglevezetési technikáiba való betekintés: itt lepleződik le végérvényesen, hogy a szórakoztató anekdotaként előadott történetek milyen lelki sérülésekhez vezetnek hősünkben: a filctollak égő villanykörtén való olvasztgatása és az életveszélyes, görkorcsolyás száguldások fölött még lehet, hogy elsiklanánk, de önmaga pengével való vagdosása már az edzett olvasóban is képes kiverni a biztosítékot.

Az utolsó részben hősünk egy másik élet, egy másik anya lehetőségéről álmodozik, de – és ez a könyv nagyszerű, megrázó zárlata – ebben az elképzelt életben is ő az, aki betakarja az elképzelt pótanyukát, „hogy meg ne fázzon”. Nem jutunk el tehát semmilyen didaktikus, érzelmes megoldásig: A muter meg a dzsinnek ennél gyakorlatiasabb célt tűzött maga elé: megtörni a téma körüli hallgatást. Bár talán egy alkoholista apa története többekben pendíthetné meg az ismerősség húrjait, el kell ismernünk, hogy ez a könyv áttörés a hazai piacon – talán elkezdődhet egy folyamat, ahol eljuthatunk majd oda, hogy a gyerekeket is tudatos olvasóvá neveljük, és nem bárgyú, saját franchise-termékeiket reklámozó médián hagyjuk őket felnőni anélkül, hogy felnőtté válnának.

Ebben elvitathatatlan a szerző mellett Kun Fruzsina illusztrátor érdeme is, aki a mostani kora-tizenévesek vizuális igényének megfelelő design-termékké tette a könyvet. A szorosan vett képi illusztrációkon túl hatásos megoldás a szöveg egy-egy mondatának képszerű kiemelése, ezzel oldva a könyv töménységét, egyszersmind hangsúlyos szöveghelyeket teremtve és ingergazdagabbá téve az olvasást. A legizgalmasabbak mégis azok a képek, ahol szöveg és illusztráció játékosan párbeszédbe lép egymással: erre talán legjobb példa, amikor a tányér levesben betűtésztából áll össze a „kajálgatunk” szó.

A borítón és a könyvben is végigvonuló apró nyílmotívum pedig az online hipertextekhez szokott Z-generáció olvasóinak teszi komfortossá, belakhatóvá a könyv súlyos világát. Kép és szöveg erős összjátéka miatt a hazai gyerekirodalom újabb hullámának egyik fontos állomása a A muter meg a dzsinnek. Rövid terjedelme miatt a nem különösebben könyvmoly olvasót is képes beszippantani, ugyanakkor ellát azzal a maradandó könyvélménnyel, amikor a szöveg még napokig mocorog bennünk, reflektálásra késztet, kizökkent, megmozgat.