Kortárs gyerekvers-kötetekkel családilag hadilábon állunk. A nyitottságunk minimális, hiszen bár a polcon ott ül Weöres és Nemes Nagy, a gyermek imádja is őket, némelyiket kívülről döngicséli, minek ide bármi új, főleg, mikor már az internetes ajánlókban jeleztetik, hogy Tóth Krisztina is honnan máshonnan, az ő hagyományukból táplálja verseit. Ilyen előzmények után pedig hálátlanul nehéz feladat gyerekversírásba vágni manapság a fejszét, de mikor ilyen gyönyörű egy kötet, és ez már a második, ráadásul bővített kiadás, az esély (és a kíváncsiság) részemről megadatott.

A londoni mackók második kiadását csukott szemmel kézbe véve egy régebbi (olyan ’50-es, ’60-as évekbeli) kötet érzete lep meg, és mikor egy könyvnek már a tapintása is kellemes, az igazán egyedi, mondhatni szinesztetikus élmény. Azután kinyithatjuk a szemünket, de az időutazás folytatódik – a minden oldalon uralkodó képek és fotómontázsok végképp valami retró cucc ígéretét hordozzák, bár ha csak a szemünk sarkából nézzük, az egész valami ’40-es, ’50-es (vagy 60-as, nehéz pontosan betájolni, még nem éltem akkor) évekbeli reklámkatalógus is lehetne. A címlap alapján pedig egy elfeledett Sherlock Holmes novella ugrik be. A londoni mackók… Az valami olyan, ami tényleg rejtély marad, afféle beugratós. Mackó ugyan van, legalábbis mutatóba, de jóval több a költői alámerülés a gyermeki agyvelőben.

A könyv fogtán-láttán a fejemben lefutó tripből amúgy a (saját) gyermek nem észlel semmit, csak várja, hogy kezdjem az olvasást. Azután egy szuszra bedaráljuk a kötetet (középtájt kis szünet, anya iszik egy kis vizet, kiszáradt a torka). És szintén középtájt hangos tetszésnyilvánítás tör ki gyermekeimből (a nagyot is odavonzotta az ütemes kántálás) a „Kérdezős vers”-nél, vagyis hogy tud-e úszni Darth Vader, vagy süllyed, akár a balta. (Én nem vidulok, ezt a kérdést gyerekként – Darth Vader – nekem is feltették, és akkor alapos sértődés lett belőle.) Szülői szám elvékonyodva olvasta tovább, hogy „szerinted lerágja egy ember, ha éhes, a saját fejét?”. De a gyerek csont nélkül túltette magát mindezen.

Kellemes olvasni a szépen összerakott verssorokat: szótagszám, verslábak, rímek, és a többi mind klappol, a költői képek kicsit humorosak, kicsit sztoikusak, kicsit morbidul ütősek (amikor nagyon költőiek akarnak lenni, mint például a „Tündérek” című vers, az nekem nem annyira jó, viszketek tőle). A „Bonyolult vers”-nél egy Kistehén-számban érzem magam, amiből szeretnék mihamarabb kijutni. A „Marci kertészkedik” jobb kedvre hangol, a „Reggeli” maszat-krónikája is mosolygósan ismerős. (Az a baj, az a baj, / az ölemben van a vaj). Marci öltözködik, jé, ezt ismerjük, ez egy Halász Judit – hittük eddig – szám szövege (Egyik lábam, másik lábam, / belebújik a gatyába…). Aztán „verem a Gergőt / a Gergő kékül / megharagszik, aztán kibékül”. Tóth Krisztina fiús anya, az már biztos.

Elfelejthetjük a retrót; a versekben megfogalmazódik a saját gyerekét megfigyelő költőnő esszenciája a gyerekkor jó néhány kardinális pillanatáról. Ettől egyedi lesz a kötet, és mai is, sőt, ettől valamennyire magunknak is olvassuk ezeket a verseket. Legalábbis mi, (legalábbis részben) fiús anyák. Meg aztán, bármennyire vonzó a tipográfia, bonbonosan finom a vizualitás, ez valójában nekünk, szülőknek szól. Minket kínálgat. A gyerekeket kevésbé érinti meg, de ha nagyon akarjuk, ízlésformálásnak felfoghatjuk. Aztán nálunk másodjára nem kérte a gyerek az olvasást. Egyedül lapozgattam, olvasgattam. Majd máskor. Sebaj, A londoni mackók jól mutat polcon is.