Amikor A londoni mackók bőrönd a versfüzetekkel megjelent, felrázta a kortárs gyerekirodalmat. Részben ennek hatására indult el a magyar gyerekkönyvek reneszánsza a kétezres évek elején. A részének érezte magát akkor?

Szerintem egyszerűen az történt, hogy ebből a költőnemzedékből néhány szerző, akinek eredetileg eszébe nem jutott gyerekirodalmat csinálni, anyává, apává ért, és elkezdett a környezetében élő gyerekeknek vagy a sajátjainak írni, megőrizve a fiatalos játékosságot. Az ötvenes években, amikor Kormos István a Móra szerkesztőjeként munkát adott számos hallgató írónak, a gyerekirodalom felvirágzott, hiszen élvonalbeli írók kezdtek meséket és gyerekverseket írni, mivel máshol nem tudtak megnyilatkozni. Ma más a helyzet, azok szólítják meg a gyereket, akik felnőtt művek mellett kifejezetten szeretnek gyerekirodalmat csinálni: Szabó T. Anna, Nádori Lídia vagy Both Gabi a saját gyerekeinek írt először, Varró Dani ugyan jóval korábban kezdett gyerekverseket írni, de aztán megérkeztek hozzá a gyerekei is, akik így beleszülettek a tutiba. Ez egy szerencsés időszak.

A londoni mackókban a gyerekkori félelmek is megjelennek, például a falon kirajzolódó árnyéktigris. Ön mitől félt gyerekkorában?

Mindnyájan ismerjük ezt az érzést, még felnőttként is hajlamosak vagyunk szorongani egyedül a sötétben. És az árnyék olyan titokzatos dolog. Mindig benéztem az ágy alá, és volt egy rituális kérdéssor, amit mindig feltettem a szüleimnek, hogy be van-e zárva, reteszelve az ajtó, aztán bepillantottam a függöny mögé is. Volt egy saját útvonalam a lakásban, amit ha nem jártam végig, nem tudtam jól aludni. A „nincs ott senki” bizonygatása nem használt, végig kellett csinálnom az esti ellenőrzőkörutamat, mint egy éjjeliőrnek. Felnőttként is ragaszkodom a nevetséges kis szokásaimhoz. De a tigristől, sőt, általában a macskaféléktől én sose féltem, sőt, rajongok értük.

A történetekben élés mennyire volt jellemző a gyerek Tóth Krisztinára?

Egyáltalán nem választottam külön azt, ami a fejemben zajlik, attól, ami a külvilágban vagy másokkal történik. Anyám mesélte, hogy amikor óvodás voltam, és a lakótelepen éltünk, egyik nap sántítva mentem haza, mert elvittek bennünket egy erdőbe, ahol én állítólag találkoztam egy elefánttal, akivel beszélgettünk, és rálépett a lábamra. A történeteim éltek bennem. Végül is az ember történetekből dolgozik, és az életét is történetek építik fel.

Hogyan fogadták ezt a felnőttek?

Nem jól. Amikor egész kicsi voltam, mindig azt mondták, nem szabad hazudni, és nem érzékeltem, hogy ennek súlyos következményei lehetnek. Egyszer megtapasztaltam. Nagyon szerettem volna már eljönni az óvodából. A kinyitható ágy mellett egy régi falvédő nyoma volt, a szögek még megvoltak a falban. Tapogattam őket, egy-két szög kilazult már, azokat összegyűjtögettem. Jött az óvónéni, hogy kelni kell, és kérdezte, hol vannak a szögek. Hirtelen inspirációtól vezérelve azt mondtam, hogy lenyeltem őket. Nagy felfordulás támadt, rohantak velem a röntgenre, és kérdezgették folyamatosan, hány szöget nyeltem le, de nem tudtam pontosan megmondani. Nagyon leszidtak utána. A kisfiam is mondott mindenfélét, egy idő után megbeszéltük, tegye hozzá, hogy ezt most igaziból mondja, hogy tudjam, mit kell komolyan vennem. Persze ez sem volt problémamentes, egyszer például azt mondta, nincs iskola, de nem hittem el, elindultunk. Furcsán kihalt volt a villamosmegálló, az épület is gyanúsan festett, és tényleg tanítás nélküli munkanap volt.

Volt olyan mese, amit kifejezetten utált?

Igen, a Micimackót például, mert minden felnőtt gügyögő hülyegyerekké változott a hatására, azt a fajta humort viszont kisgyerekként én egyáltalán nem fogtam. És irritált a rajz is, ahol a mackó feje koppan a lépcsőn. Elég bunkónak gondoltam Róbert Gidát, amiért így ráncigálja szegény macit. És idegesített A kis herceg is! Mindenki azzal jött, hogy milyen nagyszerű, engem meg bosszantott az egész, hülyeségnek tartottam, mert nem értettem azt, hogy „a szívével lát az ember” meg az egész kisbolygó-ügyet a kefehajú gyerekkel. Csak felnőttként szerettem meg a könyvet. Szerintem igazából nem is gyerekkönyv. Ja, és nagyon féltem Szántó Piroska ágbogas illusztrációitól is, jobban kedveltem az olyan rajzokat, ahol látszott, hogy mi micsoda. Viszont nagyon szerettem a francia elefántos könyvsorozatot, a Babart, a Barba-családot meg egyenesen imádtam.

Hol válik külön a felnőtt és a gyerekirodalom?

A zene nagyon fontos a gyerekversben. Sok vitám volt erről a kollégáimmal is, akik azt mondták, rá kell szoktatni, nevelni a gyerekeket a bonyolult formákra, hiszen a zenei ízlésük is differenciálódik, egyre komplikáltabb struktúrák érzékelésére válnak képessé, ezért jó, ha már kicsi korban többféle gyerekverssel találkoznak. Én azt gondolom, az egészen kicsiknek a ritmikus dolgok valók. Fontos, hogy megjegyezhető, kántálható legyen a vers, mert ők még nem a szöveg értelmét fogják fel elsősorban.
Ha fel tudja idézni gyerekkorából ezt az időszakot, vagy vannak róla emlékei, akkor arra is vissza tud gondolni, hogy a világ egy homályos, átláthatatlan dolog volt. Kis szigetek között tudott csak tájékozódni, egyébként teljesen titokzatos, érthetetlen szavak röpködtek.

A legtöbb felnőtt olyan kifejezéseket, szavakat használt, amit gyerekként alig értett, nem?

A kicsik csak mozaikosan tudják követni a felnőttet, a szavakból és a gesztusokból rakják össze a jelentést, ezért a vers esetében sem elsősorban a nyelvet értik, hanem a zenét hallják. Biztos vagyok benne, hogy a vers ebben a korban zene. A nyelvvel összekapcsolódik a mozgás, a kisgyerekek mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal, dülöngéléssel adják elő a verseket. Egy gyerek sem akarja postosan érteni, hogy a „Hóc, hóc, katona, mikor megyünk Váradra” mit jelent pontosan. Nem az a lényeges, hogy ki az a katona, és hol van Várad, hanem a mondás, a kántálás, a lehetőség a hozzáhalandzsálásra. Ősi ösztön ez az emberben, táncolnak a fejben a szavak, a vers alapvetően így szólít meg minket később is.

Mennyire figyelt arra szülőként, hogy mit ad a fia kezébe? Sok múlik azon, hogy tudatosan válasszuk meg az olvasmányokat, játékokat, és kerüljük a giccset?

Minden gyerek vonzódik a giccshez. Ha utaztunk, a gyerekem halálos biztonsággal választotta ki a csörgő, világító ajándéktárgyakat, mi meg próbáltuk valami kevésbé riasztóra rábeszélni. De nem vagyok dogmatikus: egy-két ilyen bigyó belefért az életünkbe, szerintem nem ezen áll vagy bukik, hogy milyen ízlése lesz a gyereknek, hiszen nem ilyen tárgyak között nő fel. Az ilyen apró tárgyak valahogy az álmokat, a csodát jelentik, és persze vonzó az is, hogy funkciótlanok. Óvodás korában a fiam egy salátaszárítóval imádott játszani, ami úgy nézett ki, mint egy űrhajó. Sokkal izgalmasabb volt, mint egy játékűrhajó, mert lehetett űrbázis, házikó és harapós szörnyeteg is. A hosszú fogú hajcsatom tirannoszaurusz volt. De vadásztam a különféle Star Wars-figurákra is, a Harry Potterből a Voldemortot kellett megvennem. Ezek a figurák valóban csúnyák, de amikor láttam, hogy napokig nézegeti őket, rájöttem, hogy gyerekszemmel ez a vonzó bennük. Hogy ők a gonoszak. Nem lesz ettől rossz ízlése senkinek, ha a természetben is észreveszi a csodákat, a mókusüreget, ha a sok csoda egyszerre van a fejében. Ugyanez érvényes a versekre ás dalokra is: sokféle szöveget és zenét hallott.

Valaczka Andrással közösen szerkesztett irodalomtankönyvet is, a fia pedig már középiskolás. Mit tapasztal, mi okozza a legfőbb nehézséget a gyerekek olvasóvá nevelésében?

Ez egy nagyon összetett probléma. Azt hiszem, sosem volt még ekkora váltás az olvasáskultúrában és a könyvekhez való viszonyban. És itt nemcsak a számítógépről, a televízióról és a sokféle vizuális ingerről van szó, hanem arról is, hogy a könyvnek mint tárgynak teljesen megváltozott és átértékelődött a szerepe. A fiam például gyerekkorától hallott mesét, verset, de mégse lett a vers olyan alapigénye, mint például a mindennapi zenehallgatás. Ha van itthon hétezer kötet, az egyszerre lehet ösztönző és nyomasztó is, a gyerek érezheti úgy, hogy neki mindet ismernie kellene, és nyilván kamaszként felébred benne a dac, hogy nehogy már elvárják tőle, hogy ugyanaz legyen fontos neki, mint a szüleinek.

Ha kinő a mesékből az író gyereke, az író is kinő a gyerekirodalomból?

Én picit kinőttem, pontosabban a versek célközönsége lett egyre idősebb. Az új Londoniba kerültek olyan versek is, amelyekben kiskamasz problémákról van szó. Mindig is foglalkoztatott, hogy a fiam korosztályát mi érdekli, hogy lehet megszólítani. Most kísérletezhetek is vele: éppen befejeztem az Akváriumot, amikor megkeresett Csernus Ági, a Figurka megalkotója egy készülő mesekönyv tervével, amihez Lackfi János is írt már történeteket. Megnéztem a fotókat Figurkáról, és inspiráltak. Úgy éreztem, van mondanivalóm róluk, úgyhogy most nullától száz éves korig szóló meséket írok.

Elképzelhető lenne, hogy később ifjúsági regényt is kiadjon?

Nem gondoltam még erre. A készülő mesék között vannak kamaszoknak szóló történetek is, de nagyobb terjedelmű szöveget most nem tervezek.

Érdekli a képzőművészet is, rajzol, ólomüveget készít. A könyvek saját kezű illusztrálására nem gondolt?

Nem, mert mindenben a profizmus híve vagyok. Nekem is van huszonöt év gyakorlatom az írásban, az illusztrátornak is van saját szakmai előélete és elképzelései, a munkája mögött ott a felhalmozott tapasztalat. Nyilván van véleményem, van, ami jobban tetszik, van, ami kevésbé, de nem ez az én területem, az egy külön szakma. Az illusztrátor se ír bele az én verseimbe, én is tisztelem az ő tudását.

Közel jelent meg egymáshoz A londoni mackók tízéves jubileumi kiadása és az Akvárium. Két nagyon különböző hangulatú könyv, műfaj hogyan fér meg egymás mellett az íróasztalon?

Csak a megjelenésben volt átfedés. Kicsi volt a fiam, amikor az első Londoni megjelent. Biztos ismeri azt az érzést, amikor egy gondolat vagy tárgy az életünk egy bizonyos szakaszához kötődik az emlékezetünkben. A füzetkés formátum azt a korszakot idézi fel, amikor Marci jött velem a könyvbemutatókra, azt, hogy milyen kicsi volt akkor. A londoni mackóknak ma már nem ő a célközönsége, nagy kamasz lett. Az új kötet gerincét a korábban megjelent anyag adta, igazából nekem ezzel már nem volt munkám, és Takács Mari egész fantasztikus dolgot csinált vele. Az Akváriumot tavaly tavasszal fejeztem be, az előző két évben nem tudtam mellette máson dolgozni, amikor azt írtam, tényleg benne éltem.

Művészetét hasonlítják Szabó Magdához, Nemes Nagy Ágneshez is. Van esetleg olyan alak, akit valóban közel érez magához?

Az Akvárium például Móricz és Tar Sándor szociografikus írásait idézi. A Szabó Magda-, Nemes Nagy Ágnes-párhuzamok nyilván abból fakadnak, hogy ők is nők. Az emberek sokszor sztereotípiákban gondolkodnak. De hogy egy szerző mit és honnan szív föl, az ennél sokkal összetettebb dolog. Ha prózára gondolunk, Móricz és Tar feltétlenül közel áll hozzám, de említhetném Mikszáth, Gárdonyi vagy Tömörkény falusi kisembereit is. Nagyon szeretem a prózaíró Lázár Ervint. Egyszer a Magvetőnél a szerkesztőm azt mondta, olyan vagyok, mint egy Tar Sándorba oltott Lázár Ervin, ahol egyszerre van a prózámban az a különös lebegés, ami átszövi Lázár Ervin szövegeit, és a Tar Sándor-i rögvalóság, amit ő megdöbbentően és takarékosan jelenít meg. Gondoljon csak arra a Tar-novellára, amiben egy fiúnak marhákat kell ganajoznia reggel, felszáll a vonatra, és a másik srác élcelődik rajta, hogy tehénszaga van. Mi, olvasók láttuk, ahogy a fiút ostorral verte az anyja, és tudjuk, honnan jön. Én is valahogy így szeretnék írni: a lehető legtakarékosabb eszközökkel sejtetni a hátteret, a szereplők előéletét.

Költészetben például Vas Istvánt, Petrit érzem közel magamhoz, de Szabó Lőrincet is. Tandori medvéivel, madarazásával teljesen tudok azonosulni. Most volt hetvenöt, az Isten éltesse, a Londoni Mindenszentek vagy a Semmi kéz mindig megrendít.

Ha a magyar irodalom hagyományai felől olvassuk az Akváriumot, izgalmas a témaválasztás: a munkásnyomort általában nem a nők írták meg, Szabó Magda is a polgári világ szűrőjén keresztül mutatja be Emerencet. Mi miatt választotta az ötvenes éveket?

Sokszor írok névtelen kisemberekről, akikről alig veszünk tudomást, akik nyomtalanul eltűnnek közülünk, mellőlünk. Az Akváriumban arról a nemzedékről írok, aki úgy nőtt fel és halt meg lassan, hogy közben alig-alig alakította az életét, csak megtörtént vele minden. A vidéki zsidóságról eddig szerintem keveset írtak. Azokról az emberekről, akik mindenüket elvesztették, hazatértek, de már nem volt házuk, széthordták a javaikat, megölték a rokonaikat. Sokan közülük felköltöztek Budapestre, vagy más, nagyobb városokba, és próbáltak integrálódni az ipari proletariátusba, mert szociokulturálisan, anyagilag úgy tűnt, ebbe a rétegbe tudtak volna leginkább beilleszkedni. De persze nem sikerült. Ez a réteg tulajdonképpen semmihez nem tudott kötődni: városi tradíciója nem volt, a vidéki életforma kereteit elvesztette, a túlélők egy része kikeresztelkedett vagy egész egyszerűen elhagyta a vallását, az unokái, gyerekei már nem is ismerik a családi múltat. A hatvanas-hetvenes években sok család úgy döntött, egyszerűen nem beszélnek arról, ami volt, mintha soha nem is lett volna. De ez visszaüt, a múltat nem lehet egyszerűen elfojtani. György Péter mondta az Akváriumról, hogy az emlékezettelenségről szól, arról, hogyan válik talajtalanná egy család, hogyan örökítik át a szülők azt az elemi tapasztalatot, hogy a dolgok csak megtörténnek, nincs befolyásunk a világra, amelyben élünk.

Amikor az író ennyire kemény, fojtó témát választ, van érezhető hatása a hétköznapjaira?

Én különválasztom a kettőt. Az író személyisége független a művek hangulatától, világától. Számomra a leglényegesebb, hogy minél több időt tudjak koncentráltan írással tölteni, elvégre az a foglalkozásom. Ha benne vagyok egy prózában vagy épp egy versen gondolkodom, mindenről úgy érzem, hogy csak rabolja az időt az írástól, és nehezen tudok áthangolódni. Persze muszáj, ha az embernek van családja, élete, napi ritmusa, kapja a felkéréseket, de az agyam és a lelkem egy része mindig ott van a készülő szövegben.

Szeret eleget tenni a felkéréseknek, mondjuk felolvasásokra járni?

Úgy érzem, az utóbbi időszakban, ahhoz képest, amikor kezdtem a pályát, nagyon előtérbe kerültek a szerzők. Az emberek kíváncsiak lettek személyükre, és ez egyfelől jó, mert azt mutatja, hogy figyelünk a kortárs irodalomra, másfelől kényelmetlen is, hiszen az író nem színész. Én az vagyok, amit írok. Persze, értem én, hogy a jelenlét is része az irodalmi életnek, a nyugatosok is jártak felolvasni, de ebben az iszonyatos képdömpingben elbillentek az arányok, ma már az író arc is, figura, akinek viccesnek, eredetinek kell lennie. A zenésznél se elég, ha szép hangokat csal elő a hangszeréből, neki magának is szépnek, vagy legalábbis érdekesnek illik lennie. Az írónak meg roppant szórakoztatónak. Nem vagyok benne biztos, hogy vicces produkciókkal bárkit rá lehet bírni az olvasásra. Ez nem így működik. Meg kellene hagyni azt a meglepetést az olvasónak, hogy a könyvből jöjjön rá, az író mit tart fontosnak megmutatni világból. És a munkát is meg kellene hagyni neki: találkozzék író és olvasó a műben. Mert minden szöveg mélyén van egy rejtett folyosó, ahová csak a magányban lehet eljutni, és a titok ott van, a többi blöff. Csak a tollamat figyeljék!

***

2003-ban A londoni mackókkal indult el a Csimota Kiadó, a kötet rögtön megkapta Az év könyve díját, mára pedig kortárs klasszikus vált belőle. „A Csimota életében mindig is ez a könyv lesz a legfontosabb. A 10 éves születésnap kapcsán elsőként merült fel A londoni mackók újrakiadásának ötlete. Írtam Krisztának, hogy kiadnánk újra a verseket, akkor merült fel, hogy jó lenne az anyagot újabb versekkel is bővíteni, így került 11 új is a korábbiak közé. Takács Marit kértük fel az illusztrációk elkészítésére, aki egyszerre tudott nagyon retro és nagyon modern hangulatot megálmodni a versekhez. Végül egy teljesen új könyv lett” – mondta Kötve-fűzvének a kiadó vezetője, A londoni mackók szerkesztője, Csányi Dóra.