Takács Marit sok-sok éve illusztrátorként ismerjük. Most viszont egy saját mesekönyvvel jelentkezett, méghozzá egy olyan meseregénnyel, amelynek folytatására is számíthatunk, annál is inkább, mivel a történetben érzékelhetően elvarratlanul vagy kibontatlanul maradnak szálak. Persze emiatt majd alig várjuk a következő kötet megjelenését, hogy tovább olvashassuk a kalandokat.

Takács Mari nemcsak műfajt váltott, és illusztrátorból gyerekregényíróvá lépett elő, de az illusztrációs stílusa is radikálisan megváltozott. Ugyanis a korábbi sajátosan „takácsmaris” telt figurák, az erőteljes színek, határozott alakzatok, kinagyított arcok helyett ebben a kötetben az illusztrációk fekete-fehérek, filctollal készültek, és sokkal vázlatosabbak, sokkal firkaszerűbbek, nyersebbek és háttér nélküliek maradnak. Mondhatnánk, letisztultabbak, szikárabbak, gyerekrajzszerűbbek. Csak az illusztrációk alapján tehát nem lehetne a Bingaminga-kötet illusztrátorát egyértelműen felismerni.

Miközben az illusztrációk visszafogottabbak, ám mégis fantáziadúsak maradnak, a szöveg egy összetett, bonyolult és egyben rendkívül sajátos világot épít fel.

A helyzetek gyakran egyszerre viccesek, ijesztőek, szívet melengetők és veszélyesek

A könyvben különös lények garmadája és különös eszközök sokasága szerepel. Nézzük például az eszközöket: itt van a sajátos időmérő szerkezet, amely olyan kockákat adagol, amelyek oldalai egy képet fognak kiadni, de hogy mit, sosem lehet előre tudni. Vagy a négy varázserővel felruházott pilondabogyó, amelyet a város négy pontjára helyezve a város védelmére lehet használni, hiszen láthatatlanná teszi azt, amit közrefog. A mindig segítőkész Valter egy pár varázskesztyűt kap, ami a kétdimenziós tárgyakból háromdimenziósakat készít, azaz levehet egy mintát akár a ruházatról, és az háromdimenziós tárggyá változik – a varázslat visszafelé is hatásos, ezeket a tárgyakat vissza is lehet helyezni újra kétdimenziós helyükre, például egy pólóra. De ott van a babkagyártó-gépezet, amely megsérül egy földrengésben és elszabadulnak a babkák.

De mik is azok a babkák, amik a regényben főszerepet töltenek be?

A rózsaszín babkák tuljadonképpen az univerzum pozitív gondolatai, láthatatlanok, és mindenféle gondolatokat, képzeteket szállítanak. Ám a meghibásodott babkagyártógép miatt láthatók maradnak, összevissza indulnak el, észrevehetők, és így akár rossz kezekbe is kerülhetnek. Hiszen abban a mesében, ahol van jó varázsló, amilyen maga Bingaminga, kell lennie egy rossz varázslónak is, aki jelen esetben Morfió.

A történet szerint gyerekkorukban barátok voltak, de Morfió féltékeny lett Bingaminga sikereire, ellopta a varázskönyvét, és azóta kellemetlen dolgok is történnek Melontolában.

A meseregény történetének lényege nem más, mint a 365. születésnapját ünneplő Bingaminga útjának leírása a születésnapi ünnepségeket követően, hogy visszaszerezze Morfiótól a varázskönyvet, vagyis azt a bizonyos Máguskönyvet.

Bingamingán átok is ül, ugyanis fordított időbe kerül, (ugyanúgy, mint Benjamin Button), és fiatalodni kezd. Ettől még sürgősebb lesz a küldetés teljesítése, mert be kell fejezni, mielőtt Bingaminga pólyásbabává alakul. Természetesen társai is vannak, akik kísérik és segítik útján, és akiket cserébe megtanít a varázslás tudományára.

De mit jelent a varázslás tudománya Bingaminga szerint?

Először is el kell sajátítani a meditálás technikáját, a hit erejét és a bizalom fontosságát. Ezek a módszertanok kétségtelenül magas árfolyamon kelnének el az emberiséget éltető részvények nagy tőzsdéjén, de van még valami, ami óriási jelentőségű a regényben. Ezek a szavak, és a szavak ereje. Nemcsak a varázsszavaké, a varázsmondatoké, amelyek a varázslás 12 betűből álló nyelvén íródtak, hanem olyan gondolatoké is, mint a hideg, fagyott világban való fölmelegedés gondolatai is.

Ugyanis, ha hiszel magadban, nemcsak a tested, de a környező világ is melegedni, olvadni kezd.

A regényben számtalan fontos és lélekelemelő gondolatot olvashatunk, amelyek valóban értéket közvetítenek a gyerekeknek, mégpedig a pozitív gondolatok erejének súlyát és jelentőségét. Ugyanakkor, ha szövegként tekintünk a regényre, amely könyv formájában elsősorban olvasmányként áll elénk, és hétéves kortól ajánlott, hamar felfedezhetjük, hogy olvasva se rossz, de felolvasva még jobb. Igazán akkor elevenednek meg a karakterek, akkor válik jól követhetővé, élővé a mese, ha hangosan kezdjük a szavakat kimondani.

A varázslat így nem csupán a könyvben történik meg akkor, amikor a varázsverseket elmondják a szereplők, nemcsak a könyvben érvényesül a szavak ereje, hanem a felolvasással mi is „belenyúlhatunk” a kétdimenziós papírba, és háromdimenziós, kerek szöveggé alakíthatjuk saját hangsúlyainkkal, saját hanghordozásunkkal, valóban saját hangunkat adva hozzá. Azaz mi is a varázslat részesei leszünk, amikor megelevenítjük a történetet.

Úgy tűnik, mesét írni nemcsak úgy lehet, hogy a szóbeli mesemondást irodalmasítjuk azzal, hogy papírra rögzítjük őket és stilárisan kipofozgatjuk, hanem úgy is, hogy figyelembe vesszük a beszélt nyelv ritmusát, tagolhatóságát, kifejezőerejét, valamint – némi varázslattal – szóban tálaljuk a gyerekeknek, méghozzá egy kézzel fogható mesekönyv felolvasásakor.