A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye, Mácsai Pál Für Anikó (narrátor), vezényel: Antal Mátyás Fesztiválszínház, 2008. május 4.

Tessék nyugodtan leülni a kényelmes fotelbe, mert akkora igazságot fogok mondani, hogy a rádióhullámok is belepirulnak: az ember öregszik. S minél öregebb, annál jobban vágyik vissza az utólag oly felhőtlennek tűnő gyermekkorba. De jó is lenne megint elmenni a Vidámparkba, szellemvasutazni egyet! Apák, kiskorú gyermekkel könnyedén megoldják a problémát. Elviszik a nebulót, s szigorú arccal beülnek mellé: ők csak vigyáznak a hebrencs utódra, nehogy baja essék. A gyerkőc azonban szintén felnő (az idő, ugyebár, mint hajdan tanultuk, irreverzibilis folyamat), s ez a kivételes alkalom majd az unokáknál nyílik meg ismét. Egyelőre unoka híján megkopott ősz tincsekkel viszont nem illik az efféle mulatság. Ami marad, kirándulás egykor kedves helyszínekre. Közlekedési múzeum, állatkert. Vagy például egy ifjúsági koncert. Itt azért nem néz szúrósan a jegyszedő, ha a magányos farkas beódalog.

Ifjúsági koncertek, hej! Feltámad néhány régi emlék. Tanügyi bácsi, aki gótikus s-alakba görbedve így kezdte mondandóját, szomorú, meghatott arccal kamaszlányoknak és fiúknak: „A Lipcsei Tamás templomban van egy kripta” (enyhe kuncogás a nézőtérről). „Ezen csak három szó látható: Johann – szünet – Sebastian – még nagyobb szünet – Bách”. (fokozódó derültség). „Bách magyarul patakot jelent, de nem patak, tenger ő”… stb. És ezután népszerű részletek szóltak, egy keserves haknibrigád elővezetésében a Máté-passióból. Nem fantáziálok, tanúja voltam. És tanúja voltam a negédes bácsinak is, akinek arcára fagyott a derűs mosoly a nagy igyekezettől, hogy megszerettessen egy Mozart zongoraversenyt a gyerekekkel. Elmondta, hogy Mozart szép és jó. Zseniális. Jobb, ha tőle tudjuk meg.

Akadtak persze hébe-hóba pozitív tapasztalataim is, ám a kivételek csak erősítették a szabályt. Ügyetlenül választott műsor, siralmas kivitelezés, rémes ismertetés. Lehet, hogy nem volt szerencsém, de ezt a generál-benyomást őriztem meg szürkeállományomban az ifjúság épülésére szánt hangversenyekből. Mi a helyzet ma? Prokofjev Péter és a farkasa mellett egy bemutatót ígért a Nemzeti Filharmonikus zenekar május 4-én – a kíváncsiságnak nem tudtam ellenállni.

Egy alkalomból nem vonhatok le messzemenő következtetéseket, lehet, hogy ezúttal kifejezetten szerencsém volt – de ég és föld. Hogy a Péter és a farkas gyerekeknek való, azon nem lepődtem meg: régebben is bevált. Für Anikó kedvesen és egyszerűen, a hölgy-műsorvezetőket gyakran megkísértő negédeskedés nélkül mondta a szöveget. Érezni lehetett, hogy az ifjúságot leköti a dolog, valósággal felsóhajtott a nézőtér, amikor szegény hápi kacsát bekapta a farkas. Nota bene a történet végén kiderül: egészben nyelte le, úgy, hogy a a derék szárnyas még a gyomrában is megszólal – mi lesz vele később, Prokofjev mester bizony adós maradt a válasszal, amit egy hatéves-forma kisfiú a szünetben aggódva szóvá is tett szüleinek… ott álltam mellette a büfénél, okos gyerek, sokra viszi még.

A második félidőben következett a premier: Orbán György „Csodafa” című darabja narrátorra és zenekarra, a belga írónő, Marianne Poncelet meséje alapján. Maga a mese kedves, szép, költői, tanulságos, a vége felé picit talán szentimentális – de ennyi érzelgősséget elbír a műfaj. A zene nagyszerű. Homályos zeneakadémiai folyosókon időnként már hallottam azt a véleményt, hogy az erdélyi származású komponista ugyan igazi profi, aki lenyűgözően tudja a mesterséget – ezt mindig mindenki elismerte — de hajlamos arra, hogy túl populáris legyen. Vitatkoztam, hiába. Nem értek egyet azokkal, akik csak az efféle – jobb híján posztmodernnek nevezett – stílust tartják üdvözítőnek, de nem értek egyet azokkal sem, akik kizárólag a (megint jobb híján) avantgarde-nak nevezhető irányzatokban hisznek és szomorú tapasztalat szerint nemigen tolerálják a másságot. Szigorúan a tárgynál maradva: ebben a mesejátékban minden a helyén van. A zene gyermekek számára is élvezetes, követhető, pedig nincs benne semmi gügyögés, és a felnőttnek is szórakoztató. Teli van pazar ötletekkel. Amikor pl. arról van szó, hogy a magát jóindulatú koldusnak álcázó gazember túl készségesen ad igazat a kertésznek, szinte ismétli mondatait, a komponista érezhető örömmel aknázza ki a lehetőséget egy kis játékra. Hallgassák csak!

Zene

Bámulatos a muzsika szín- és karaktergazdagsága. Íme azok a pillanatok, amikor a koldusról kiderül, hogy valójában gonosz tolvaj:

Zene

Láttam a gyerekarcokat. Tanúsíthatom: értették, amit a zenéből egyáltalán érteni lehet. Vastaps fogadta a produkciót: kislányok, kisfiúk és szülők tapsa. Meg az ilyen magamfajta odatévedt nosztalgiázó öregebbeké. S ez az ünneplés persze nem csak a zeneszerzőnek szólt. Az Antal Mátyás vezette zenekar nem vette félvállról a feladatot. Mácsai Pál előtt pedig le a kalappal. Túl azon, hogy szépen, hibátlanul beszél (ez ugye, alapkövetelmény volna), két tulajdonsága emeli az ilyen műsorokban fellépő narrátorok fölé. Egy: nem nézi le a gyereket. Felnőttként szól hozzá, nem selypeg, nem túloz. Kettő: hallatlan ritmusérzéke van. Együtt él a zenével, pillanat tört része alatt rávág egy szót, ha az úgy hatásos – noha az olcsó hatásvadászat távol áll tőle.

Azok a gyerekek, akik hallották az előadást, bizonyos vagyok benne, el fognak menni a következőre is. Még az sem elképzelhetetlen, hogy megszeretik az ún. komoly zenét. És később majd elviszik a gyerekeiket is. Egyik vasárnap a szellemvasútra, másikon kirándulni, harmadikon a hangversenyterembe.

Még egy rövid részletet idézek, a bevezetőt. Nem a hangversenyről, azt ugyanis nem rögzítették. Készült viszont valamivel korábban egy stúdiófelvétel, amit a mese teljes szövegét tartalmazó, szép kiállítású könyv mellékleteként már a hangverseny helyszínén megvásárolhattak az érdeklődők. Hiába, a mozduló idő… azért mi is araszolgatunk néha előre.