VILLÁMINTERJÚ Máray Marianna, az Elérhetetlen és az Az a sok magányos ember című csendeskönyvek alkotójával 
Mesélj röviden arról, hogyan születik meg egy csendeskönyv! Mi a kapcsolatod a műfajjal?
Nagy rajongója vagyok a silent bookoknak, mind az olvasói, mind a készítői oldalról. Most a negyedik és az ötödik silent bookomon dolgozom, így azt hiszem, hogy kezdek is valamelyest tapasztalatra szert tenni. A megszületése egy merőben más alkotói folyamat, mint a szöveges könyvek illusztrálása, pontosan a szöveg hiánya miatt, mert itt csak a képekkel mesél az alkotó.
Egyértelmű volt számodra, hogy a két könyvben nincs szükség szövegre? Hogy érzed: szerinted nagyobb szabadságot engednek az interpretációnak a csendeskönyveid, vagy a képeknek ugyanolyan történetmesélő ereje van?
Igen, egyértelmű volt, hiszen silent bookot készültem tervezni. A képkönyvben pedig nincs szükség szövegre, mert ilyenkor nem szöveget illusztrálunk, hanem kizárólag képekkel mesélünk, ami egy másfajta készítői folyamat. És persze a befogadói folyamat szempontjából is nagyon más. Az interpretáció szempontjából szerintem nem enged nagyobb teret, inkább máshogyan működik, más úton jut el az olvasó (vagy néző inkább) a kerek történethez.
Kiknek ajánlod az Elérhetetlen és az Az a sok magányos ember című könyveket?
Az Elérhetetlen az autizmusról szól, ezért azok, akik ismernek autista embereket, nevelnek autista gyereket, vagy maguk is autisták, könnyedén fogják tudni olvasni a könyvet. De nem csak nekik ajánlom, hanem mindenkinek. Próbáltam megfogni a dolog megfoghatatlanságát, elérni az elérhetetlent. Egy autista kislány szülőjeként mindig szembesülök azzal, hogy amikor kérik tőlem, nem teljes egészében tudom leírni a dolog mibenlétét, a valódi, nem sztereotíp nehézségeket, mert olyan sokfélék és gyakran megragadhatatlanok. Ezért szándékosan akartam kikerülni a szavakat és inkább képekkel mesélni.
Az Az a sok magányos ember pedig a társas magányt mutatja be, amit életünkben időről-időre mind megtapasztalunk. Sokféle dolog szigetelhet el bennünket egymástól, ezek közül láthatunk a könyvben néhányat, majd egy banális esemény során mégis felcsillan a remény, egymásra találnak a könyv szereplői. Én szeretem az ilyen sztorikat, hiszek az érdeklődés és odafordulás pillanatainak erejében.