Csimota Gyerekkönyvkiadó – Új utakon járunk!

Az irodalom kortárs rezdüléseit követők pontosan tudják, hogy téged — idézem — „olyanra tenyésztettek, hogy nálad csakis valamelyik magyar kutyafajta jöhet szóba”. Mindez a gyermekirodalmi tabutémákat felvonultató alkotásokról időről időre felmelegedő viták egyik utolsó hullámában merült fel — a pitbull fenoménje kapcsán. Hogyan kell(ene) közelítenünk szerinted ehhez a témához? Nem a harci kutyák lelki világára, hanem a kortárs gyermekirodalomban kitapintható korántsem gügyögős, gyakran nem is igazán megszépített alkotásaira gondolok.

Nagyon érdekes, hogy ezek az ártatlan és nem radikális versek mennyi indulatot képesek gerjeszteni. Jellemző, hogy akkor tör ki botrány egy nem tipikus gyerekvers körül, amikor bekerül egy tankönyvbe és a szélesebb közönség is találkozik vele. Az irodalommal szemben táplált hagyományos elvárások és az elvárásokat be nem be nem teljesítő kortárs szövegek feszültsége kelti az indulatokat.

Az átlag szülő sajnos nem nagyon olvas a gyerekének, magának még kevésbé. Ugyanakkor az iskolából, innen-onnan vannak hozott emlékei az úgynevezett irodalomról. Mivel nem ismeri, logikus, hogy megvan a maga nagyon is markáns elképzelése arról, hogy mire való és milyen a jó irodalom. Aztán kinyitja a gyereke tankönyvét és csak pislog.

Ő eddig abban a tudatban élt, hogy az irodalom az valami nagyon szent valami, ami egyszerre megvéd a nemzethaláltól és a punkoktól. De legalább is szépre, jóra, szorgalmasra és csinosra neveli a gyerekét, akit neki nincs ideje nevelni. (Maga helyett ott a televízió és az iskola.) Erre jön a kortárs „művészköltő” és tönkrevágja a gyereke jövőjét. Már az iskolában sincs biztonságban a gyereke, persze, hogy begurul. Az edzettebb szülők és gyerekek közben ezeket a verseket már régen ismerik kötetekből vagy más gyerekirodalmi fórumokról. Nekik a szemük se rebben. Megvan tehát az ellenszer: a rendszeres olvasás megvéd a kortárs irodalomtól.

Mikola Gyöngyi és Kollár Árpád

Az átlag olvasó és a nem annyira átlag kortárs költő eltávolodtak egymástól és ez nem jó. Ez nem azért baj, mert így a Milyen madár című kortárs gyerekvers kötetből kevesebb fogy, a szerzője úgysem kap százalékot az eladott példányok után. Nem is azért, mert hülyék maradunk, hiszen nem egy elvont műveltségeszmény miatt érdemes olvasni, az csak hab a tortán. Azért baj, mert az irodalom, ha jól adagoljuk a gyerekeknek, később komoly fegyver lesz a kezükben.

Ebben a kérdésben eléggé konzervatív vagyok. Hiszem, hogy az irodalom jó, nagyon jó. Nem csak szórakoztat, de fejleszt is. Nagyon. De nem akkor, ha lenyomunk gyerek torkán tíz kiló érdektelen szöveget, oszt jónapot. A kulcs az oktatásban és a családban van. Egyik színtér sem teljesen reménytelen. Ne legyünk gyávák és ne legyünk lusták, ez a lényeg. Merjünk lemondani a megcsontosodott sztereotípiákról.

Nem az a kérdés, hogy klasszikus vagy kortárs szövegeket adunk a gyerekeknek, hanem az, hogy utat találnak-e hozzájuk. Találjanak, legyen élő, friss, kemény az irodalom, akkor a gyerekek is szeretni fogják.

Hogyan fordultál a gyermekirodalom felé? Sejthetünk-e e mögött úgymond praktikus okokat?

Bár a gyerekirodalomban valamivel több pénz van, mint a nem gyerekirodalomban, nem ilyen megfontolások vezettek. Nem az írásból élek, ami komoly alkotói szabadságot engedélyez számomra. A gyerekirodalom terepére a puszta kíváncsiság vezetett, illetve az alkotói indulat. Rengeteg gyerekverset olvastam a gyerekeimnek és titokban magamnak is. Jót, rosszat, közepeset. Egész egyszerűen elkezdett érdekelni, hogy milyen a jó gyerekvers. Majd az, hogy hogyan lehetne életszagú, izmos, ütős, olyan igazi gyerekkönyvet írni. Szerintem sikerült.

Több recenzió is kiemeli, hogy a verseid egyfajta „égi harmóniába” olvadtak össze Nagy Norbert rajzaival — az illusztrátorral néhány hete olvashattak egy interjút a Kilátóban — Herédi Károly pedig azt írja, hogy a könyv képi megjelenítése avatja könyvtárggyá a kötetet. Mely szempontok voltak a számodra a legfontosabbak az illusztrációs anyaggal vívott csatában?

Jócskán túlmisztifikáltam már ezt a kérdést. Egy kötetbemutatón jól el lehet évődni az illusztrációkon, a szerkesztőkön, a kiadón. A közönség kedvéért nem árt néha könnyű húrokon is játszani, de nem lehet folyton csak magunkat kifigurázni.

Valójában semmilyen csata nem volt, sajnos. A kiadóm jó érzékkel és időben leválasztott az illusztrátorról, hermetikusan elzárták előlem. Nem értek igazán a vizualitáshoz, de azt tudom, hogy mikor kell hátradőlni. A Milyen madár esetében viszonylag gyorsan, már a második körben eljött ez a pillanat. Amikor megkaptam a képanyagot, szó szerint hátra dőltem. Tudtam, hogy nem lesz baj. Láttam, hogy Norbi nagyon komoly munkát végez, igen érzékenyen közelít a versekhez.

Szerencsés vagyok, mert kevés olyan kiadó van, mint a Csimota, ahol a szerkesztők és az illusztrátor is ennyi figyelmet és időt fordít egy-egy könyvre.

Nagy Norbert, Kollár Árpád, Dezső Andrea (ÜKH 2015)

A Völgy, írta Tárkony — vagy nem munkacímű mesekönyvemhez szintén ő készíti az illusztrációkat. Nemrég érkezett meg a kötetterv, néhány rajzzal. Kivétel nélkül zseniális, kreatív munka, a gyerekek imádni fogják. Meglátszik, hogy Norbi nyakig merült a szövegekbe, együtt lélegzik velük. A Könyvhétre fog megjelenni a Tárkony. Mi meg már azt tervezgetjük otthon, hogy melyik szobánkba raknánk a Völgy látképének reprográfiáját.

Milyen kapcsolatban vagy Szarajevóval? A kérdést azért tartom fontosnak, mert néhány évvel ezelőtt a Nem Szarajevóban című versesköteted felrobbantotta az irodalom piacát. A hatása a mai napig tetten érhető: Zentán sétálva szembejött velem egy könyvbarát, akinek a kezében épp az említett 2010-es datálású kötetet észleltem. Miért a NEM? Hogyan értsük a kötetcímben található tagadószót?

A kritikusok hajlamosak túlgondolni a dolgokat, értelmet tulajdonítani az esetlegességeknek. Szerencsére, mert ez olykor leplezi a gyengeségeinket. Nem vagyok jó a címadásban. Kézilabdában szélről betörni, beugrani a hatos fölé, elcsavarni a labdát a kapus mellet, abban még plusz húsz kilóval és plusz húsz évvel is jó lennék. De címadásban katasztrofális.

A Nem Szarajevóban című vers eredetileg Szarajevó mantra címmel jelent meg folyóiratban. Amikor a kötet anyagát véglegesítettem, Lanczkor Gábor barátom a szegedi Vár sörözőben a maga keresetlen stílusában elmagyarázta, hogy a mantra nem illik a vershez. Emeljem inkább a mániákusan visszatérő, vers- és sorkezdő Szarajevóban nem szavakat ki. Így lett Szarajevóban nem a ciklusszerű vers címe. Aztán fordítsam meg az egészet és legyen az a kötetcím. Nem volt jobb ötletem. Igent mondtam a javaslatára, ezért lett nem. (A kötet egyik bemutatóján is elhangozz egy Szarajevó mantra a szerk.)

Kollár Árpád Nem szarajevóban

Azóta persze komplett elméletet pakoltam a gesztus mögé, mert tőlem sem áll távol az értelemtulajdonító kritikusi véna. Ebben a konstellációban kiemelt szerepet kapnak a kötethelyszínek és az illusztrációk. A könyv képanyaga ugyanis egykor volt, elpusztított szabadkai épületek tervrajzanyagára támaszkodik. (Olvasom, bontják a Törley- és a Buday villákat Szabadkán, szomorú őrület ez.) Aztán annyiszor elmondtam az utólagosan kreált koncepciót kötetbemutatókon, hogy szinte már magam is elhittem, komoly megfontolások vezettek a címadás során. A készülő verseskötetem munkacíme egyébként az Ahol a helyből kiharaptak, de biztos vagyok benne, hogy ehhez Gábornak is lesz még néhány keresetlen szava.

Egyébként nemrég a Híd gyerekirodalmi számának bemutatóján találkoztam Újvidéken egy olvasómmal, aki évekkel ezelőtt hallotta Pécsett egy felolvasóesten a Szarajevó mantrát. Annak hatására tavaly elutaztak Szarajevóba is. Az élet tetten éri az irodalmat, nem kell ennél több.

És most beszéljünk a trollokról. A neved összeforrt a Bácskai Magyar Trolltár TOP 10-es listájával. Hogyan közelítesz ezekhez az alakokhoz, és mit kellett tenniük ahhoz, hogy kiérdemeljék ezt a megtisztelő címet?

Nem árt, ha már meghaltak, és ha előtte jól tönkretettek valamit. Önmagukat vagy másokat, de az a legjobb, ha mindkettőt. Régóta intenzíven foglalkoztat a szülőföldem, a hozott anyag, a honos kultúra kíméletlen erodálódása. Szép lassan íródik is egy töredékes, szilánkos kötet is, melyben az emlékezés aktusa a meghatározó. A lírai tónus mellett azonban él bennem egy eleven, pajkos, groteszk hang is.

Azon kaptam magam, hogy ha Bácskát, vagyis Vajdaságot, vagyis önmagunkat kell definiálnom, akkor minduntalan rájuk hivatkozom, akiket jobb híján bácskai trolloknak nevezek. Vegyes, olykor játékos, olykor nagyon is komor a névsor. A kapcsolódó szövegek nem nélkülözik az iróniát, ugyanakkor közvetve sajnos mégis véresen komolyak. (Az egész kicsit a Bori-féle vajdasági irodalomtörténet paródiája is, hasonlóan öntörvényű és következetlen, mégis szintetizáló igényű.)

Kollár Árpád a Sínbusz Fesztiválon

A bestiáriumba kivétel nélkül karakteres, destruktív alakok kerültek be, akik valami figyelemre méltót tettek. A pusztítás aktusa meghatározó a munkásságukban. Egy egész országot, viaduktot, lopakodót, szobrot, zenei kultúrát tettek tönkre, vagy éppen önmagukat és családjukat. Bár a szöveg megköveteli, hogy mindenféle értékítélet nélkül viszonyuljunk hozzájuk, vannak köztük igazi hősök és igazi imposztorok is.

Nemsokára egy kis könyv lehet ebből, de egyelőre még nem szilárdult meg teljesen a lista. Most így áll: Dr. Brenner József, Bugyi Zoltán, Rosenfeld Mátyás, Délvidéki Földikutya, Pipás Pista, Ban Josip Jelačić Bužimski, Matuska Szilveszter, Tóth László, Dr. Mezey György, Gvozden Đukić.

A szerb-magyar régió egyik legizgalmasabb irodalmi manifesztációja a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál — volt. Az éveken át tartó rendezvény a szó legnemesebb értelmében eseményszámba ment, és a mai napig terjednek a történetek a szerb határőrökről, akik jóindulatú bolondokként tekintettek a „száguldó” sínbuszon felolvasó íróemberekre. Mindennek mára csak az emléke és a hiánya maradt meg. Ha megkérlek, hogy visszaemlékezz rá, mit ugrana be elsőként erről a történetről?

A káosz. Legjobb esetben is a konstruktív káosz. Hogy állandón van valami, amit meg kell oldani. Szervezőként ugyanis én nem mindig tudtam annyira fesztelenül élvezni ezt a nomád fesztivált, mint a közönség. Igaz, amíg tartott a sör, nem volt baj. Eszembe jut még, hogy nekem ez maga a szabadság. Nem tudom kevésbé fellengzősen mondani. Középiskolás koromban gyűlöltem a sínbuszt és gyűlöltem a határt, a megaláztatás kreatív fórumát. Aztán az egész semmivé lett, felülírta ez az őrült fesztivál, szétrobbantotta pár karton sör, néhány hangszer, egy tucat író, egy megafon meg egy kutya. A közönséggel zsúfolt döcögés. Valójában természetesen Orcsik Roland jut eszembe az egészről. Ahogy a szájához nő a recsegő megafon, és biztos lehetsz bene, hogy ott is marad az idők végezetéig.

Korai még a kérdés, ámde megkerülhetetlen: a mogyoróhegyi — ahol évek óta a Fiatal Írók Szövetségének irodalmi táborát tartjátok, és ahol minden évben vérre menő futballmeccsek zajlanak (az olvasókhoz: jobb, ha az interjúalanyunk csapatában vannak!) — hegyoldalból milyen kilátásokat látsz a magyar nemzeti tizenegy franciaországi szereplésére?

A Mogyoróhegyről a már régen kihunyt és önmagába roskadt vulkán, a Börzsöny csúcsai között látszik egy morzsányi Szlovákia, állítólag. Mivel két külön ágon vagyunk, velük csak a döntőben találkozhatunk. Ezzel én szerényen be is érném. Megfogadtam egyébként, hogy addig nem halhatok meg, míg ki nem jutunk egy nagy világversenyre. Ha így nézzük, szomorú vagyok, hiszen biztos voltam benne, hogy örökké fogok élni. Megfordítva viszont, halálosan elégedett vagyok a kijutás meztelen tényével is, nincsenek elvárásaim.

Madarak, sínek, trollok
Interjú Kollár Árpád költővel
Patócs László
(Magyar Szó Kilátó LIV. évfolyam, 52. szám)