Két témájában nagyon különböző kiadvánnyal jelentkezik a Csimota Kiadó 2011 októberében, ami közös a két könyvben, hogy mind a kettőt Szabó T. Anna fordította, az alábbiakban ő válaszol a kérdéseinkre.
Szabó T. Anna
A nagy sikerű Ottó és a város után máris itt a folytatás, melyben apa és fia síelni mennek, az új lapozós, forgatós könyv címe Ottó a hóban. Már az első részt is te fordítottad, laikusként azt gondolná az ember, hogy nincs is egyszerűbb dolog az ilyen rövidebb mondatokat fordításánál, valóban így van ez?
Néha a legegyszerűbb mondatok a legtrükkösebbek – különösen, ha párbeszédekről van szó. Én a gyerekeimen szoktam tesztelni, hogy igazán élő nyelvi-e a fordított szöveg, tényleg úgy hangzik-e, mint ahogy ők mondanák. Nem egyszer megtörtént, hogy tanácsot is kértem tőlük – már megszokták az ilyesmit, mert minden lefordítandó gyerekkönyvnél, amint megkapom az eredetit, legelőször is nekik olvasom fel eredeti nyelven, és ott helyben lefordítom mondatról mondatra, nem egy alkalommal többször is egymás után. Ilyenkor láthatják, hogy még az egyszerű mondatokat is sokféleképpen le lehet fordítani, a lényeg, hogy természetesnek tűnjön. Az Ottónál természetesen maga a fordítás nem volt nehéz, értettem a holland szöveget is, és kontrollnak ott volt az angol, de a könyv különleges formája és nyomtatási trükkjei miatt azzal kellett sokáig szöszölni, hogy minden mondat a helyére kerüljön. Azt hiszem, legalább annyit forgattam a könyvet, mint a gyerekek fogják.
Emlékszem, amikor találkoztunk, hogy odaadjam neked az eredeti példányt, bár nagyon siettél, az autódban azonnal végiglapoztad a könyvet, mi fogott meg leginkább benne?
Persze, hogy végiglapoztam! Nagyon jópofának találtam már a városos könyvet is, és legalább annyira vártam a folytatást, mint a fiaim. Ezt a téli könyvet talán még jobban is szeretem, mint az előzőt, mert a gyerekkori sízésekre emlékeztet (Kolozsváron nőttem fel, ott mindenki sízett, nem pedig síelt) — én is édesapámmal utaztam a hegyekbe mindig, főleg Kisbányára, de egyszer a Vlegyászára is elmentünk, ahol akkora szél volt a gerincen, hogy én gyerekként rá tudtam feküdni a légáramlatra, és megtartott. A hó íze, a menedékházak hangulata, a lécek élének tapintása jutott eszembe lapozás közben — ahogy megláttam a borítót, muszáj volt belelapoznom — nagyon hiányoznak ezek a hegyi kirándulások.
Ottó a hóban
Melyik a kedvenc részed az Ottó a hóban-ból?
Azt hiszem, az, amikor Ottó azt mondja, hogy „Itt szeretnék maradni örökre!” Otthonos a menedékház ágyán alvó macska, furák a hóban állingáló flamingók, vicces a piros nadrágos ló tűsarkú cipőben – és még mennyi-mennyi látvány és mozgás, szinte hallani a masírozó rezesbanda zenéjét. Igazi jó ünnepi és vakációs hangulat. Persze ez csak egy oldalpár a többi közül, de mindegyiken van legalább ennyi lendület és néznivaló – a szülők majd csodálkozhatnak, hogy a gyerekek mennyivel élesebb szemmel szúrják ki a simogatnivalóan jópofa részleteket.
A Lili, a Tolerancia-sorozatunk legújabb darabja, egy Down-szindrómás kislányról szól, ez sem egy hosszú szöveg, ami számomra különösen érdekessé teszi a dolgot, hogy egyszerre két fordítást is küldtél, egy prózai és egy verses változatot, adódik a kérdés, miért?
Az eredeti szöveg ritmikus, néhol rímes próza, ezért próbálgattam, hogy mi hangzik jobban magyarul. Mindkét változatnak voltak tanulságai, ha hosszabb lenne a könyv, akkor a prózát választottam volna, de tapasztalataim szerint a gyerekek szeretik, ha az ilyen rövid könyvek szövege a rímelés miatt könnyebben megjegyezhető. A kiadóra bíztam a két szöveg közötti döntés, és örültem, hogy a verset választották. Igyekeztem a lapozás ritmusához igazítani a vers-szöveget, és azt hiszem, ebből a szempontból jobban működik, mint a próza.
Lili
Mi volt a legnagyobb kihívás a fordítással kapcsolatban?
Bár már több nyelvből fordítottam, franciából még inkább csak a magam örömére kísérleteztem. Jó volt olvasni az eredetit, élveztem a fordítást is — de volt egy pont, ahol nagyon vékony kötélen egyensúlyoztam. A franciáknál a mongoloid szó nem pejoratív, a magyarban viszont ma sértő a használata; ezzel együtt nem hagyhattam ki, mert a képen egy igazi mongol kislányt ábrázolnak. Sok munkám van benne, hogy a magyarban ne durva, hanem inkább kedves legyen ugyanaz a szó — remélem, sikerült átfinomítani. Nagyon fontos könyvnek tartom a Lilit, a gyerekeim is szeretik, sokat beszélgettünk a Down-szindrómás gyerekekről ennek kapcsán, és remélem, hogy más családokban is hasonlóan jó beszélgetéseket generál. Tanuljunk egymástól!
Végül még pár szót arról, hogy az olvasók milyen új Szabó T. Anna szövegekkel találkozhatnak a közel jövőben?
Végre elkészült a saját gyerekvers-kötetem, remélem, valamikor jövőre megjelenhet. Gyerekdarabokon is dolgozom, de a bemutatók is leginkább jövőre esedékesek. Addig viszont szorgalmasan fordítok — most éppen egy kortárs szerző megrendítően szép, kamaszoknak szóló regényét.
Két témájában nagyon különböző kiadvánnyal jelentkezik a Csimota Kiadó 2011 októberében, ami közös a két könyvben, hogy mind a kettőt Szabó T. Anna fordította, az alábbiakban ő válaszol a kérdéseinkre.
Szabó T. Anna
A nagy sikerű Ottó és a város után máris itt a folytatás, melyben apa és fia síelni mennek, az új lapozós, forgatós könyv címe Ottó a hóban. Már az első részt is te fordítottad, laikusként azt gondolná az ember, hogy nincs is egyszerűbb dolog az ilyen rövidebb mondatokat fordításánál, valóban így van ez?
Két témájában nagyon különböző kiadvánnyal jelentkezik a Csimota Kiadó 2011 októberében, ami közös a két könyvben, hogy mind a kettőt Szabó T. Anna fordította, az alábbiakban ő válaszol a kérdéseinkre.
Szabó T. Anna
A nagy sikerű Ottó és a város után máris itt a folytatás, melyben apa és fia síelni mennek, az új lapozós, forgatós könyv címe Ottó a hóban. Már az első részt is te fordítottad, laikusként azt gondolná az ember, hogy nincs is egyszerűbb dolog az ilyen rövidebb mondatokat fordításánál, valóban így van ez?
Néha a legegyszerűbb mondatok a legtrükkösebbek – különösen, ha párbeszédekről van szó. Én a gyerekeimen szoktam tesztelni, hogy igazán élő nyelvi-e a fordított szöveg, tényleg úgy hangzik-e, mint ahogy ők mondanák. Nem egyszer megtörtént, hogy tanácsot is kértem tőlük – már megszokták az ilyesmit, mert minden lefordítandó gyerekkönyvnél, amint megkapom az eredetit, legelőször is nekik olvasom fel eredeti nyelven, és ott helyben lefordítom mondatról mondatra, nem egy alkalommal többször is egymás után. Ilyenkor láthatják, hogy még az egyszerű mondatokat is sokféleképpen le lehet fordítani, a lényeg, hogy természetesnek tűnjön. Az Ottónál természetesen maga a fordítás nem volt nehéz, értettem a holland szöveget is, és kontrollnak ott volt az angol, de a könyv különleges formája és nyomtatási trükkjei miatt azzal kellett sokáig szöszölni, hogy minden mondat a helyére kerüljön. Azt hiszem, legalább annyit forgattam a könyvet, mint a gyerekek fogják.
Emlékszem, amikor találkoztunk, hogy odaadjam neked az eredeti példányt, bár nagyon siettél, az autódban azonnal végiglapoztad a könyvet, mi fogott meg leginkább benne?
Persze, hogy végiglapoztam! Nagyon jópofának találtam már a városos könyvet is, és legalább annyira vártam a folytatást, mint a fiaim. Ezt a téli könyvet talán még jobban is szeretem, mint az előzőt, mert a gyerekkori sízésekre emlékeztet (Kolozsváron nőttem fel, ott mindenki sízett, nem pedig síelt) – én is édesapámmal utaztam a hegyekbe mindig, főleg Kisbányára, de egyszer a Vlegyászára is elmentünk, ahol akkora szél volt a gerincen, hogy én gyerekként rá tudtam feküdni a légáramlatra, és megtartott. A hó íze, a menedékházak hangulata, a lécek élének tapintása jutott eszembe lapozás közben – ahogy megláttam a borítót, muszáj volt belelapoznom – nagyon hiányoznak ezek a hegyi kirándulások.
Melyik a kedvenc részed az Ottó a hóban-ból?
Azt hiszem, az, amikor Ottó azt mondja, hogy „Itt szeretnék maradni örökre!” Otthonos a menedékház ágyán alvó macska, furák a hóban állingáló flamingók, vicces a piros nadrágos ló tűsarkú cipőben – és még mennyi-mennyi látvány és mozgás, szinte hallani a masírozó rezesbanda zenéjét. Igazi jó ünnepi és vakációs hangulat. Persze ez csak egy oldalpár a többi közül, de mindegyiken van legalább ennyi lendület és néznivaló – a szülők majd csodálkozhatnak, hogy a gyerekek mennyivel élesebb szemmel szúrják ki a simogatnivalóan jópofa részleteket.
A Lili, a Tolerancia-sorozatunk legújabb darabja, egy Down-szindrómás kislányról szól, ez sem egy hosszú szöveg, ami számomra különösen érdekessé teszi a dolgot, hogy egyszerre két fordítást is küldtél, egy prózai és egy verses változatot, adódik a kérdés, miért?
Az eredeti szöveg ritmikus, néhol rímes próza, ezért próbálgattam, hogy mi hangzik jobban magyarul. Mindkét változatnak voltak tanulságai, ha hosszabb lenne a könyv, akkor a prózát választottam volna, de tapasztalataim szerint a gyerekek szeretik, ha az ilyen rövid könyvek szövege a rímelés miatt könnyebben megjegyezhető. A kiadóra bíztam a két szöveg közötti döntés, és örültem, hogy a verset választották. Igyekeztem a lapozás ritmusához igazítani a vers-szöveget, és azt hiszem, ebből a szempontból jobban működik, mint a próza.
Mi volt a legnagyobb kihívás a fordítással kapcsolatban?
Bár már több nyelvből fordítottam, franciából még inkább csak a magam örömére kísérleteztem. Jó volt olvasni az eredetit, élveztem a fordítást is – de volt egy pont, ahol nagyon vékony kötélen egyensúlyoztam. A franciáknál a mongoloid szó nem pejoratív, a magyarban viszont ma sértő a használata; ezzel együtt nem hagyhattam ki, mert a képen egy igazi mongol kislányt ábrázolnak. Sok munkám van benne, hogy a magyarban ne durva, hanem inkább kedves legyen ugyanaz a szó – remélem, sikerült átfinomítani. Nagyon fontos könyvnek tartom a Lilit, a gyerekeim is szeretik, sokat beszélgettünk a Down-szindrómás gyerekekről ennek kapcsán, és remélem, hogy más családokban is hasonlóan jó beszélgetéseket generál. Tanuljunk egymástól!
Végül még pár szót arról, hogy az olvasók milyen új Szabó T. Anna szövegekkel találkozhatnak a közel jövőben?
Végre elkészült a saját gyerekvers-kötetem, remélem, valamikor jövőre megjelenhet. Gyerekdarabokon is dolgozom, de a bemutatók is leginkább jövőre esedékesek. Addig viszont szorgalmasan fordítok – most éppen egy kortárs szerző megrendítően szép, kamaszoknak szóló regényét.
Néha a legegyszerűbb mondatok a legtrükkösebbek – különösen, ha párbeszédekről van szó. Én a gyerekeimen szoktam tesztelni, hogy igazán élő nyelvi-e a fordított szöveg, tényleg úgy hangzik-e, mint ahogy ők mondanák. Nem egyszer megtörtént, hogy tanácsot is kértem tőlük – már megszokták az ilyesmit, mert minden lefordítandó gyerekkönyvnél, amint megkapom az eredetit, legelőször is nekik olvasom fel eredeti nyelven, és ott helyben lefordítom mondatról mondatra, nem egy alkalommal többször is egymás után. Ilyenkor láthatják, hogy még az egyszerű mondatokat is sokféleképpen le lehet fordítani, a lényeg, hogy természetesnek tűnjön. Az Ottónál természetesen maga a fordítás nem volt nehéz, értettem a holland szöveget is, és kontrollnak ott volt az angol, de a könyv különleges formája és nyomtatási trükkjei miatt azzal kellett sokáig szöszölni, hogy minden mondat a helyére kerüljön. Azt hiszem, legalább annyit forgattam a könyvet, mint a gyerekek fogják.
Emlékszem, amikor találkoztunk, hogy odaadjam neked az eredeti példányt, bár nagyon siettél, az autódban azonnal végiglapoztad a könyvet, mi fogott meg leginkább benne?
Persze, hogy végiglapoztam! Nagyon jópofának találtam már a városos könyvet is, és legalább annyira vártam a folytatást, mint a fiaim. Ezt a téli könyvet talán még jobban is szeretem, mint az előzőt, mert a gyerekkori sízésekre emlékeztet (Kolozsváron nőttem fel, ott mindenki sízett, nem pedig síelt) – én is édesapámmal utaztam a hegyekbe mindig, főleg Kisbányára, de egyszer a Vlegyászára is elmentünk, ahol akkora szél volt a gerincen, hogy én gyerekként rá tudtam feküdni a légáramlatra, és megtartott. A hó íze, a menedékházak hangulata, a lécek élének tapintása jutott eszembe lapozás közben – ahogy megláttam a borítót, muszáj volt belelapoznom – nagyon hiányoznak ezek a hegyi kirándulások.
Melyik a kedvenc részed az Ottó a hóban-ból?
Azt hiszem, az, amikor Ottó azt mondja, hogy „Itt szeretnék maradni örökre!” Otthonos a menedékház ágyán alvó macska, furák a hóban állingáló flamingók, vicces a piros nadrágos ló tűsarkú cipőben – és még mennyi-mennyi látvány és mozgás, szinte hallani a masírozó rezesbanda zenéjét. Igazi jó ünnepi és vakációs hangulat. Persze ez csak egy oldalpár a többi közül, de mindegyiken van legalább ennyi lendület és néznivaló – a szülők majd csodálkozhatnak, hogy a gyerekek mennyivel élesebb szemmel szúrják ki a simogatnivalóan jópofa részleteket.
A Lili, a Tolerancia-sorozatunk legújabb darabja, egy Down-szindrómás kislányról szól, ez sem egy hosszú szöveg, ami számomra különösen érdekessé teszi a dolgot, hogy egyszerre két fordítást is küldtél, egy prózai és egy verses változatot, adódik a kérdés, miért?
Az eredeti szöveg ritmikus, néhol rímes próza, ezért próbálgattam, hogy mi hangzik jobban magyarul. Mindkét változatnak voltak tanulságai, ha hosszabb lenne a könyv, akkor a prózát választottam volna, de tapasztalataim szerint a gyerekek szeretik, ha az ilyen rövid könyvek szövege a rímelés miatt könnyebben megjegyezhető. A kiadóra bíztam a két szöveg közötti döntés, és örültem, hogy a verset választották. Igyekeztem a lapozás ritmusához igazítani a vers-szöveget, és azt hiszem, ebből a szempontból jobban működik, mint a próza.
Mi volt a legnagyobb kihívás a fordítással kapcsolatban?
Bár már több nyelvből fordítottam, franciából még inkább csak a magam örömére kísérleteztem. Jó volt olvasni az eredetit, élveztem a fordítást is – de volt egy pont, ahol nagyon vékony kötélen egyensúlyoztam. A franciáknál a mongoloid szó nem pejoratív, a magyarban viszont ma sértő a használata; ezzel együtt nem hagyhattam ki, mert a képen egy igazi mongol kislányt ábrázolnak. Sok munkám van benne, hogy a magyarban ne durva, hanem inkább kedves legyen ugyanaz a szó – remélem, sikerült átfinomítani. Nagyon fontos könyvnek tartom a Lilit, a gyerekeim is szeretik, sokat beszélgettünk a Down-szindrómás gyerekekről ennek kapcsán, és remélem, hogy más családokban is hasonlóan jó beszélgetéseket generál. Tanuljunk egymástól!
Végül még pár szót arról, hogy az olvasók milyen új Szabó T. Anna szövegekkel találkozhatnak a közel jövőben?
Végre elkészült a saját gyerekvers-kötetem, remélem, valamikor jövőre megjelenhet. Gyerekdarabokon is dolgozom, de a bemutatók is leginkább jövőre esedékesek. Addig viszont szorgalmasan fordítok – most éppen egy kortárs szerző megrendítően szép, kamaszoknak szóló regényét.
