Az Amikor eljött a háború egy rövid, mégis nagyon erős szöveg, szívbemarkoló illusztrációkkal, amelyben egy kislány egyes szám első személyű, szabadversszerű elbeszéléséből derül ki, mit jelenthet a háború egy kisgyerek számára. A kötet a 2016-os menekültválság kapcsán íródott (erről a szerző, Nicola Davies utószava részletesen tájékoztat), de

magyarországi megjelenése szinte egybeesett az orosz-ukrán háború kezdetével.

A Csimota Kiadó munkatársai tavaly év végén kezdtek dolgozni a könyv magyar kiadásán, de ekkor még ők sem sejthették, milyen szörnyű aktualitása lesz a történetnek.

A rövid mese idilli képpel indul, egy családja társaságában reggeliző kislányt láthatunk: „Aznap, amikor eljött a háború, virágok díszítették az ablakpárkányunkat, és Apa dudorászva altatta vissza a kisöcsémet. Anya elkészítette a reggelimet, puszit nyomott az orromra, majd elkísért az iskolába.” Egy átlagos, békés hétköznap egyik pillanatról a másikra fordul át, és változtatja meg az alsós elbeszélő világát. Az iskolában éri utol a háború, és innentől rövid, könnyen érthető, a kisgyerekek számára is maximálisan befogadható mondatokban meséli el történetét, melyben a háború összes negatívuma, borzalma megjelenik. Az értetlenség, a káosz, a családtól való elszakadás, a félelem, a biztonság elvesztése mind előkerülnek egy-egy mondatban, de ezeken kívül a legfontosabb is megfogalmazódik: „De a háború ide is követett. Bekúszott a bőröm alá, a szemhéjam mögé és az álmaimba.

A szívemet is foglyul ejtette.”

A rendkívül sűrített szöveg tulajdonképpen egy vers, mely tömör képekben teszi láthatóvá azt a rombolást, melyet a háborúk végeznek. Bár szó esik egy lebombázott városról is (a történet nem jelöl konkrét országot vagy várost), mégsem a külső pusztításon van a hangsúly, hanem a belsőn, azon, hogy a háborút nem lehet kívül tartani, távolítani, előbb-utóbb minden érintettbe beleköltözik. A háborúk sokféle hatása közül az egyik legfontosabb éppen az, hogy az egész identitást megbontja és veszélyezteti, különösen igaz ez egy még alakulóban lévő, a felnőttnél sokkal kiszolgáltatottabb helyzetű gyermek esetében.

A történetben maga a háború, szörnyű, feketében és szürkében gomolygó képeivel csak néhány oldalon keresztül áll a középpontban, utána a menekülésé a főszerep. Az otthon, a szülők, a biztos pontok elvesztése után újra kell kezdeni, erről is szól ez a letaglózó, gyermeki nézőpontú szabadvers. Ez az újrakezdés azonban nem lehetséges a többi ember, a békében élők segítsége nélkül. A könyv egyik legfontosabb tanulsága az, hogy nem elég szörnyülködni a világban történteken, hanem aktívan segíteni kell, a legapróbb gesztussal is akár. Sokszor elég, ha csak nem nézünk félre, ha egy széket fogunk, és felajánljuk a menekülőnek. A szék a kötetben szimbolikus tárggyá nő: eredetileg egy kisfiú viszi el a főszereplő kislánynak, hogy részt vehessen az iskolai órákon, ám sokkal többet jelent, mint puszta ülőalkalmatosság. A segítségnyújtás szimbóluma, a mindenki számára elérhető és mindenkitől elvárható támogatásé, a figyelemé és az odafordulásé.

Az erős képeket használó szabadvers a kötet illusztrációitól lesz igazán megrázó. Rebecca Cobb egyszerű, letisztult, egész oldalas rajzai kiválóan érzékeltetik a kis főhős magányát, rettegését, elesettségét. A kötet képeskönyvként, a szöveget és a rajzokat együttesen befogadva igazán hatásos, és juttathatja el a gyerekekhez fontos üzenetét. A könyvet kisiskolás kortól ajánlanám, de még olvasni tudó gyerek esetében is hangsúlyozva

a közös olvasás, közös feldolgozás fontosságát.

Ezt a kötetet felnőttel együtt kell olvasni, a befogadás során biztosítani a gyereknek a biztonságot, felmerülő kérdéseire a válasz lehetőségét. Mert a háború lényegének megértése során nem maradhat magára egy gyermek, nehéz téma ez, érthetetlen és fájdalmas, még a felnőttek számárra is.