Rendhagyó perspektívából, a trójai faló szemszögéből meséli el Turi Lilla A ló című képeskönyve a jól ismert történetet.

Nem szokatlan, ha egy irodalmi mű – függetlenül attól, hogy felnőttek vagy gyerekek alkotják-e a célközönségét – újszerű szemszögből mesél újra egy történetet. Turi Lilla mesekönyvének az első lapjain még nem evidens, hogy ez történik, hiszen eleve a cím sem konkretizál, és az első lapokon az egyes szám első személyű elbeszélő is csak annyit közöl magáról, hogy egy igazán különleges lónak tartja magát, és nincs a világon senki, aki hozzá lenne fogható. Az olvasó akkor kezdhet gyanakodni, amikor a következő lapokon kiderül, hogy a lovat ajándéknak szánják, egy város lakói kapják, a célja pedig nem más, minthogy örömet okozzon.

 

Egy jó szándékú, naiv – és kissé öntelt – ló képe bontakozik ki, aki abban bízik, hogy a városban majd boldogan fogadják, és egykettőre új barátokat talál. Ráadásul

van egy meglepetése,

hiszen a hasában titokban vendégeket csempész be a városba, hogy az egykori ellenségeikkel karöltve együtt ünnepeljék majd a háború végét. Amikor az események teljesen más fordulatot vesznek, és az éjszaka leple alatt elszabadul az erőszak, a ló meghasonlik. Miközben a béke eljöveteléről beszél, a kötet lapjain már fellobbannak, majd elharapóznak a lángok, ez pedig éles kontrasztban áll az elbeszélő szándékával és mondanivalójával. A ló egyedül marad a kérdéseivel és a kétségeivel, hiszen nincs senki, aki megnyugtató válaszokat tudna adni neki – valószínűleg azért, mert

ilyen válaszok nem is léteznek.

Turi Lilla lendületes és erőteljes zsírkréta-vonalakkal megrajzolt rajzai két egymásba csúszó világot tárnak elénk. A lapokon megjelenő tömeg mozoghatna akár egy jelenbeli utcán is, ezt a képzetet csak az imitt-amott felbukkanó tógás, sisakos, lándzsás alakok törik meg. Ugyanígy a ló hasában megbújó emberek között akad, aki baseball sapkát vagy épp fülhallgatót visel, más saruban és tógában heveredik végig a priccsen – utóbbi történetesen épp az Odüsszeiát olvasgatja, míg mellette egy srác egy The Muses plakát alatt heverészik. Az erőszak terjedésével ugyanakkor a színvilág is változik: az addigi kékek-narancsok (amelyek például a borítón színükben kicsit Marc Chagall világát idézik meg) helyét felváltja a fekete-vörös tónus, ami az egész történetnek – a kontraszt mellett – ad egy baljós színezetet.

 

A kötet végén van egy kis magyarázó jegyzet, amely elmeséli a trójai faló történetét, a maga finomságával ennél is beszédesebb viszont az elülső előzéklapon megjelenő illusztráció: ahogy kinyitjuk a könyvet, görög amforákat látunk harcosokkal, csatákkal, a trójai falóval. A kötet legvégére lapozva nagyon hasonló amforák sorjáznak, csak mindegyiket össze kellett ragasztani, toldozni-foltozni, miután darabokra törtek. Hogy a kettő között mi történt, azt el sem kell mondani, elég az olvasói fantáziára bízni.