Ha egy könyvben kard szerepel, semmi jóra nem számítok. Miután elolvastam a rövid ajánlót, olyan szintű ellentmondásba kerültek az előfeltevéseim egymással – pl. a nagyon is izgalmas borítóról -, hogy úgy gondoltam, megnézem magamnak ezt a könyvet közelebbről is. A kiadó meg bátran a rendelkezésemre bocsátotta. (Lehet, hogy tudják, hogy nem tartok éles fegyvert itthon, úgyhogy nem lesz vágáspróba a könyvön?)

Az illusztráció ragadta meg azonnal a figyelmem – végtére is ez egy képeskönyv – különösen a színei. A vizes, tiszta színek, amelyeket az illusztrátor szemet gyönyörködtető harmóniában illeszt egymás mellé. Különösen tetszett, hogy nem a színharmónia megbontásának eszközével él, amikor a konfliktust ábrázolja. Hanem valami mással, ami a történet ismertetésekor nyeri el az értelmét.

A kákán is csomót keres bekezdés, avagy csak az olvassa, aki kardozik:

Két apróság zavart csupán, egyrészt a szöveg említi a 13. oldalon, idézem:

„Tessék, nektek adom a pajzsomat, hogy legközelebb ne rezeljetek be, ha felétek csörtet egy vaddisznó!“

Miközben a pajzs nyomokban sincs sehol, a medvének azonban van átalvetős bőrtáskája, holott az az egykezes kard, amit Gianluca Folì ábrázol, valóban pajzzsal volt használatos.
A másik – bár tudom, hogy ez csak engem, meg néhány efféle dolgokban járatos, elenyésző számú szülőt zavar -, hogy ha már egy könyvben központi szerepet kap a kard, amit az önmagát várúrnak képzelő medve némi jóindulattal vágástesztre használ a környezetében lévő tárgyakon, akkor azért nem ártott volna utána nézni, hogy milyen hétköznapi háztartási eszközt lehet karddal aprítani. Az ugyanis kínos, hogy a nagy fontosságú kardot a medve nagy buzgóságában lépten-nyomon kicsorbítja pl. a kávéfőzőn. Vagy egy egész erdőn… Jó, tudom a valóságot mesén számonkérni botorság. Ahogy nyilván az is, hogy oké, hogy felaprítja az erdőt, de vajon meddig tartott volna, ha az illusztrátor megfogja az ecsetét és a húzásirányokban, ami a csukló biomechanikájából logikusan lekövethető , aprítja szét a papírerdőt?

Fősodor:

A sztori amúgy klasszikus láncmese. Van a medve, erős, harcos, bátor, kardja van és ő aztán megmutatja. A medve ábrázolása kompakt, erőteljes, kidolgozott. Mindaz, amit szétkaszabol a szemlélő orra előtt esik darabokra, grafittal és zölddel satírozódik atomjaira az erdő, amelynek középpontjában hangsúlyosan a magabiztos, erős, önmagát nagyra tartó medve áll.

Csakhogy egy ugyanilyen színerővel, kompaktsággal hangsúlyos vízözön lerombolja a várat, ami ugyanúgy tónustalan, gyenge színű, éppen csak kontúrjaiban jelen lévő darabokra esik szét, mint korában az erdő. A kard kontúrja is halványodni kezd innentől, hiszen egyre haszontalanabb, nem alkalmas a víz aprítására, és a vár természeti csapástól való védelmére.

A medve természetesen a felelős keresésére indul. Így jut el a gáthoz és a hódokhoz, a vaddisznóhoz, a rókához és a kismadarakhoz, akik mind logikus magyarázattal szolgálnak, és így fejti vissza a medve a láncszemeket a felelőshöz, aki a vízözönt okozta.

A gátőröket egy vaddisznó riasztotta meg, bár kétséges, hogy a gátszakadást meg tudták-e volna akadályozni. A vaddisznót a róka találta el a nyílvesszőivel, amiket eredetileg madárrisztásra szánt. A madarak pedig megdézsmálták a róka gyümölcsösét, mert valaki kiirtotta a természetes élőhelyükön, az erdőben a fákat. A medve végig mind színeiben, mind ábrázolásában domináns. A kép középpontjában helyezkedik el vagy a jobb oldalon. Pontosabban… és ebben rejlik az illusztráció fentebb említett zsenialitása, a medve vízbilincsben áll a hódok előtt, akik csak ott, ahol a víz éri őket színesek, a vaddisznó kicsi, színtelen és jelentéktelen, csakúgy mint a nyílvesszők szürke grafitja. Mire a rókához ér a medve még mindig hatalmas, de a kezdődő bizonytalanságát hivatott érzékeltetni a színtelensége. A színek, ahogy a meggyőződése és a mindenek feletti erejébe vetett hite is, a kép aljára hull darabokban. Azonban a medve még mindig a domináns jobb oldalon, éles, egyértelmű kontúrokkal ábrázolódik, csillagokkal a feje körül, mintegy a Nagymedve csillagképet idézve.

A madarakhoz hajolva visszanyeri színeit és erőteljes kontúrjait, ám ekkor már csak a feje látható, hogy aztán a következő képen, a szétkaszabolt erdő a kép jobb oldalán, a háttérbe szorítsa, színtelenül, csillagok helyett madarakkal a vállán és a feje körül. Amikor a medve rádöbben, a hetvenkedésével micsoda eseményláncolatot indított el, nem csupán a színeit, de az enthuziazmusát is elveszíti.

Összegörnyedve ül egy kivágott farönkön az erdő romjai között. Végül nekilát, hogy jóvátegye, amit elrontott. Mindeközben a kard, amely fokozatosan tűnt el a képekről, ismét megjelenik a földbe szúrva, halvány kontúrokkal, már-már félretett tárgyként.

Csodaszép, a következő oldalpár, ahogy visszatérnek a színek a ceruzavonásokkal rajzolt hódoktól, a teljes színeiben pompázó rókáig, köztük a festőként pingáló vaddisznó. Az utolsó előtti képen egy boldog, a dupla oldalt elfoglaló medve látható, ahogy baltaként használja a kardját (jajj!) és végül házat épít magának és boldogan él, amíg…

…amíg ezt el nem olvassátok és saját gondolatokat nem fogalmaztok meg róla.

Bűbájos végszó lehetne, de az illusztráció mellett szót kell ejteni a narrációról. Davide Calì ugyanis számos képregényt is jegyez, nem lenne tehát meglepő, ha itt is szövegbuborékok röpködnének a szereplők feje körül.

A szöveg egyenletes, hétköznapi elbeszélői hang jellemzi. Követi a láncmesék tipikusnak tekinthető szófordulatait, ismétlődéseit. Hasonló szövegkezelést láthattunk A vakond, akinek a fejére csináltak című könyvben, bár annál azért egy fokkal bonyolultabb a mondatalkotása, míg a Dániel András – Pikler Éva féle Smorc Angéla című láncmesénél azért jóval egyszerűbb.

Kifejezetten tetszett az a pontos, egyszerű, tiszta grammatikájú mondatformálás, amit a fordító, Piróth Attila alkalmazott. Szépen ellenpontozza a tipográfia a képek mozgalmasságát, színében is illeszkedve grafitszürkéjével a már említett színharmóniába.

A történet nem szájbarágós, noha a téma olyan, hogy könnyű lenne belecsúszni. Bár kimondja a konklúziót: „A medve megértette, hogy senkit sem vághat ketté a kardjával – hacsak önmagát nem.“ Mégsem tolja erőszakosan az olvasó arcába. Ugyanaz a finom könnyedség, jó értelemben vett maszatolás jellemzi, mint a könyv egészét.

Biztos vagyok benne, hogy a célközönségnek való felolvasáskor ezt az imént idézett mondatot szükségtelen lesz felolvasni, némi hatásszünettel ugyanis a gyerek maga vonja majd le ugyanezt a következtetést.

Ugyanilyen finom tapintattal kínálja a könyv a megoldást. Újraültetik az erdőt, bár egy darabig, míg megnőnek a fák várni kell, de a béke és új barátság ezt a várakozást sokszorosan lerövidítheti.