„Ha sokáig bent tartasz egy kiáltást, megromlik, mint a hűtőben felejtett zöldség” – olvassuk Afonso Cruz kislány elbeszélőjének egyik naplóbejegyzését. A mondat egyszerre egy izgalmas fantáziavilág kifejeződése (amelyben valaki, száját kitátva, összegyűjti a kiáltásokat, majd időnként kiengedi őket) és egy lélektani jelenség – a feszültség, az érzelmek elfojtásának – meglehetősen érzékletes megfogalmazása. Ez a kettősség az, ami alapvetően jellemző az efféle költői „gyerekszáj”-kötetekre, legyen az akár egy úgynevezett svéd típusú gyerekverskötet, vagy mint ez a mű is, amelyben az év napjaihoz társulnak rövid, velős, hol összetett módon poétikus, hol egyszerűségükben ható („Bicajoztam.”) bejegyzések. A mondatok fekete és fehér, illetve ezek árnyalatiból keveredő oldalakon, fényes papírlapokon jelennek meg, így a kiadvány valóban igazán különleges könyvélményt jelent, mind a szöveges, mind a képi világ terén. Ugyan gyerekkönyvkiadó – a Csimota – adta ki, a címében „időtlen napló”-ként megnevezett mű korosztályilag is időtlen: én biztosan nem tudnék a számára célkorosztályt meghatározni. Azt gondolom, hogy nem ez, nem a korosztály alapján fog eldőlni, hogy kinek tetszik majd, és kinek nem, ki találja izgalmasnak, elgondolkodtatónak, szórakoztatónak, és kiről pereg le.

A tapasztalat, amelyben részesülünk, nem feltétlenül intellektuális, bár természetesen az is – a mű több sora ügyesen kijegyzetelhető, ha emlékezetes és elgondolkodtató bon mot-kat keresünk. („Hogy felmelegedjen a tested, a legjobb, ha közelebb ülsz a kályhához. Ahhoz, hogy a lelked melegítsd fel, a legjobb, ha olvasni kezdesz.”) A könyv élménye mégis elsődlegesen érzéki. Ennek oka egyfelől az, hogy itt a szöveges és a vizuális oldal természetes és integráns módon kapcsolódik össze, azt vesszük észre, hogy a befogadás során ezek egymásba kapaszkodnak. Nem illusztratív viszonyról beszélhetünk, de nem is olyanról, amikor egy író és egy képzőművész sokat dolgozik együtt azon, hogy párbeszédbe lépjenek egymással, és egységes könyvtárgyat hozzanak létre. Ez a könyv azt a fikciót teremti meg, amelyben olyan naplót olvasunk, amelynek mind szavai, mind rajzai egy kislányéi – s ez a körülmény nyilván meghatározza a nyelvi és képi stílust egyaránt. A napló előttünk elevenedik meg, csakúgy, mint a hozzá kötődő különös elbeszélői karakter. Erős az érzékiség ugyanakkor magában a nyelvben is – ezért gondolom, hogy ez leginkább költői mű. A szavaknak, mondatoknak aurájuk van, és ezt a hatást nyilván erősíti, hogy kevés szöveg található egy oldalon. „Az ősz legelni kezdte a fákat” – olvassuk egy nagyon erőteljes hatású oldalpáron, amelynek bal oldalán az idézett rövid mondat látható „október 4.” dátummal, fehérrel szedve koromfekete oldalon, jobb oldalon pedig a címlapon is megjelenő izgalmas faábrázolás, szintén fehérrel, szintén éjsötét háttérrel.

Az elbeszélő maga is bevallottan úgy nyúl a szavakhoz, mint érzékekkel megragadható dolgokhoz, sőt mint szenzitív, élő lényekhez. Egy helyen az alábbiakat olvassuk például: „Mindennap fura dolgokat csinálok. Például körbetáncolom a nyelvemmel a szavakat. A szavak egy része örül ennek, a többi kevésbé. A szavakat nem lehet a jelentésükkel együtt lenyelni, úgy, mint a cseresznyét a magjával.” A betű anyagiságának, a jelentéseknek és a tényleges világ történéseinek az összefüggéseit jeleníti meg szellemesen az alábbi részlet: „Minden egyes betűnek fontos szerepe van. Például ha nem lenne g, a gasztronómusnak csillagokkal és bolygókkal kéne foglalkoznia.” Ez az oldalpár, amelyen rajzként egy a bolygót a villájára tűző férfi látható, egyébiránt a könyv könnyedebb, szórakoztató vonulatát képviseli. A mű nem teljesen egyenletes, vannak ormai és hullámvölgyei, de ez nem baj, mert nem is annyira színvonalbeli ingadozásról, mint inkább stiláris dinamikáról beszélhetünk: a felforgató részeket simogatóbbak váltják, az olykor már eléggé nyomasztó sötétséget fehérség, a bizarrabb rajzokat pedig a szemet inkább gyönyörködtető ábrázolások.

(Fordította Borbáth Péter. Csimota Kiadó, Budapest, 2020, 142 oldal, 2990 Ft)