Tóth Krisztina költő lesz a vendége a ma délután ötkor folytatódó felolvasósorozatnak, a Magvető Kiadó és a Zöld Pardon közös rendezvényének.

Nemrégiben A londoni mackók címmel gyermekverskötete látott napvilágot, amelynek egyik hőse és szereplője Marci, a kisfia. Adódik a kérdés: mennyiben vonta be őt az alkotói folyamatba?

A könyv kifejezetten neki készült. Eredetileg persze nem is gondolkodtam kötetben, egyszerűen írtam a fiamnak néhány verset, és mind a ketten örültünk neki. Én élveztem az írást, ő pedig boldog volt, hogy magára ismer. Sok olyan dolgot beleszőttem a versekbe, amit ő mondott: amikor beszélni tanult, és érdekes szóösszetételeket talált ki. A Csimota Kiadó egyébként kifejezetten ügyelt rá, hogy gyerekeken is „tesztelje” a könyvet: minden egyes elkészült illusztrációt megmutattak nekik, hogy ne csak felnőtteknek tetsző, hanem igazi, működő gyerekkönyvet csináljanak. Egyébként a fiam kedvence a Marci öltözik című vers: tényleg nem egyszerű dolog azt a sok ruhát fölvenni, kitalálni, hogy melyik az eleje, eligazodni a sok lyuk között. Egyik nap kifordítva vettem fel a pólóm, és leplezetlen öröm csengett a hangjában, mikor figyelmeztetett, hogy kívül van a varrás.

Korábbi interjújában bukkantam arra a kijelentésre, hogy nem különösebben érezte jól magát gyerekként. Nem hátráltatta ez a munkában?

Emlékeztem, hogy nekem gyerekként mi tetszett. Olyan verseket szerettem hallgatni, amelyek nem elsősorban értelmileg, hanem zenéjükkel, ritmusukkal fogtak meg. Szerintem ez a lényeg. Marci fiam például imádja hallgatni Arany János balladáit, pedig értelmileg nyilván csak töredékét fogja fel a szövegnek. A vers valami titokzatos, távolról zengő muzsika, ami elvarázsol: ezt gyerekkorban még mindenki érzi.

Azt is olvastam, hogy gyermekkorából hatalmas alváshiányt gyűjtött össze, amit mind a mai napig nem dolgozott le. Sőt, akkoriban opálos ködben teltek a mindennapjai. Maradt valami ebből a ködből, vagy a felnőttséghez már eleve társul az ébrenlét?

Eszméletlen sok dologgal foglalkozom egyszerre, és keveset alszom most is. A ködöt nem nagyon engedhetem meg magamnak, mert a napi munka nagy részére oda kell figyelnem. A pénzkereső munkám, hogy üvegablakokat készítek: ezt nem lehet rutinból csinálni. Ráadásul az üveg törik, vág. Fordítani és írni főleg éjjel szoktam, mit mondjak, ott néha kísért már valami opálos derengés, de az íráshoz és a fordításhoz ugyanúgy összpontosítani kell. A postán, sorban állva egyébként mindig lehet pár percet bóbiskolni.

Nagyapja festő volt, s ön is képzőművészeti gimnáziumba járt. Miként egészíti ki az irodalmat a képzőművészi tevékenység?

Az írást tartom fontosabbnak. De az ablakok tervezésénél, készítésénél is mindig odafigyelek, hogy vállalható és szép dolgok készüljenek: szóval ez sem „csak” pénzkereset. Sok örömöm van benne, és igyekszem beazonosítható, egyedi darabokat létrehozni. Ugyanakkor jó érzés tudni, hogy itt és itt, ebben és ebben a házban az én ablakaim állnak. Látni, hogy a munkának kézzelfogható eredménye van: az üveg varázslatosan szép anyag. Muszáj az embernek valami gyakorlati dolgot is végeznie, hogy ne butuljon el a teste.

Bár ünnepelt költő, mégis mintha kerülné a nyilvánosságot.

Nincs szó bujkálásról, inkább azt mondanám, hogy az életem túl sűrű az efféle dolgokhoz. Dolgozom a műhelyemben, emellett most fejeztem be egy francia regény fordítását. Leadtam az új verseskötetemet is a Magvető Kiadónak: Síró ponyva lesz a címe. Ezt egy teherautón olvastam, ez volt a cég neve, aztán verscím lett belőle. Szóval eléggé sok mindent csinálok egyszerre, nem nagyon férne ebbe a jövés-menés. Az olvasóhoz úgyis eljut a vers, és ez a lényeg, nem?