Szinvai Dániel illusztrátorként határozza meg magát, holott nemcsak sokoldalú rajzolója könyveknek, hanem szerzője is. A mind népszerűbbé váló csendeskönyv műfajában készült legutóbbi kötete az álmomban az eső. A csendeskönyv olvasója-nézője amolyan társalkotó: szavak híján a képek és saját képzelete által hozza létre a könyv cselekményét, történetét, akár többfélét is olvasatonként. KEDVES KRISZTA ÍRÁSA.

Színházi közegből érkezve akarva-akaratlan párhuzamot vonok a két világ között. Míg a csendeskönyv teljes némasággal, a képek inspiratív erejével operál, addig a részvételi színház szavak által hív találkozásra, meghallgat, kérdez és velem együtt alkot. A közös az, hogy mindkét területnek szüksége van egy másik félre, nélküle nem tud működni.

A csendeskönyv (írásunk itt olvasható) nagyon különleges műfaj. Nézőivel együtt alkot csendben, képek által. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a rajz, a kép jóval hamarabb volt, mint a szó. Őseink képekkel meséltek, lenyomatot hagytak az utókornak barlangfalakon, faliszőnyegek mintáiban, generációk emlékeit őrizték meg általuk. Manapság már a könyvek világában mindent a szó ural, elfelejtettünk szabadon mesélni, pedig a kép olyasmit hív elő belőlünk, amit más nemigen tud. Szinvai Dániel álmomban az eső című könyve nemcsak megteremti a szabadságot, hanem bátorít arra, hogy éljünk vele, és mindezt úgy, hogy nem ad utasítást hozzá.

Az illusztrációfolyam lapozásával ismeretlen világ tárul a szemem elé. Első alkalommal találkozom a csendeskönyv műfajával. Többféleképpen olvashatom: az elején detektívtörténetet látok, fel akarom deríteni, hogy ki kicsoda, kinek milyen viszonya van a másikhoz, tudni akarom az ok-okozati összefüggéseket, hogy pontosan mi történik, mikor, hol és kivel. Később szabadon asszociálok a bibliai történetről, gyerekkori mesékről, emlékekről és elméletekről. Mert mindenkinek megfordult már a fejében, hogy valaki irányítja fentről az időjárást, aki talán csak elaludt, szólni kéne neki, hogy most már elzárhatja a csapot. A felgyülemlett vizet pedig egyszerűen le kell engedni a lefolyón. Mert néha a megoldás ilyen egyszerű: kihúzni a dugót, elzárni a csapot.

A kirajzolódó történet egy kisfiú köré szerveződik, akiről az arca nem árul el sokat. Ez a döntés meghatározó: a karakter arctalansága egyszerre univerzális és nyitott gesztus, amely teret enged a befogadó saját értelmezésének. Az olvasó nem kap előre kijelölt érzelmi irányt, inkább önmaga válaszait hívja elő abból, amit a képeken lát. A fiú így nem pusztán egy figura, hanem egyfajta tükör is: ahány szemlélő, annyi történet és annyi érzelem kapcsolódhat hozzá.

A kisfiú csendes alkat, rajzolással kommunikál. A képekből kibomló jelenetekben a megfigyelés és az alkotás finoman váltakozik, mintha a rajz maga is hidat képezne a belső és a külső világ között. A történet az álomvilággal dolgozik, ahol a fantázia – a valóság korlátait feloldva – a kifejezés szabadságának terévé válik.

A víz motívuma, a sodrás és a lebegés érzete végig következetesen jelenik meg. A víz alatti jelenetekben a tudattalan tere bontakozik ki, ahol minden mozdulat, minden fény és árnyék új jelentést hordoz.

A könyv középső szakaszában a képek összetettebbé válnak, a jelenetek ritmusa megváltozik. A tengeralattjáró és a víz alatti város szürreális, álomszerű világa a felfedezés és a megértés útjait rajzolja ki. A polip és az álarcos alakok megjelenése új réteget ad a történetnek – a kollektív élmények, a közösségi viszonyok vagy épp a hatalomhoz való viszony szimbolikus terei ezek. A képi sűrűség nem feltétlenül oldódik megmagyarázható történetté, de épp ettől válik a könyv nyitott, többszólamú alkotássá.

A zárójelenetben visszatérünk a hétköznapok csendjébe: az anya megérkezik, az alvó fiút látjuk, és körülötte a rajzokat. A szerkezet nemcsak lezárást ad, hanem értelmezési keretet is: az álom és a valóság közötti határ elmosódik, ahogy a könyv is folyamatosan játszik az ébrenlét és a képzelet határterületeivel. Ez a visszafogott lezárás finom ellensúlya a korábbi vizuális gazdagságnak, és újra a csendhez, a figyelemhez, a befogadás intimitásához vezet vissza.

A csendeskönyv működésének egyik legérdekesebb aspektusa, hogy a befogadó saját lelkivilágát hívja elő és vetíti bele a képekbe. A vizuális narratíva így nemcsak történetet mesél, hanem tükörként is funkcionál. A felnőtt olvasó gyakran szembesül elfojtott emlékeivel, elnyomott érzéseivel – azokkal a „szőnyeg alá söpört” tartalmakkal, amelyek újra és újra visszatérnek, ha nem kapnak figyelmet. A gyerekeknél ugyanez a folyamat kevésbé tudatosan zajlik: ők nem elemeznek, hanem reagálnak. A képekhez való viszonyuk testben, mozdulatban, figyelemben, távolságtartásban jelenik meg. Ebből a szempontból a csendeskönyv nemcsak esztétikai élményt kínál, hanem diagnosztikus eszközként is működhet – megmutatja, hogyan olvas a gyerek, hogyan kommunikál a szó nélküli történeteken keresztül. Segít, hogy jobban megismerjük önmagunkat és a körülöttünk lévő gyerek(ek)et egyaránt, szülőként, pedagógusként, szociális munkásként, felelős felnőttként.

A könyv különböző perspektívákból mesél. Van, hogy a karakter szemszögéből látjuk a történéseket vagy éppen külső nézőpontból. Egyszerre vagyunk benne a történetben és kívül rajta. Úgy operál a vágásokkal, mint egy jó film. Egyes oldalak képregényszerűen működnek, négy-öt kis képkockából rakódik össze a történet, utána ismét nagyban látjuk az eseményeket. Így van ez például a történet elején, amikor a hajó viharba kerül, apa-kapitánynak pedig tájékozódnia kell, hogy merre tovább.

A csendeskönyv képmeséiben felfedezhetjük a jóakaratú segítőket és a gonoszt is. Mielőtt a csap elzáródna és a dugót kihúznák, apa-kapitánynak szembe kell néznie a rengeteg karú polippal, aki maga köré gyűjtötte a tengeri város álarcos lakóit. De aggodalomra semmi ok: bár a helyzet ijesztőnek tűnik, a tengeralattjáróból egyszer csak csodálatos hangszer lesz, mint egy bogár, amelynek a hátán zongora, kürtök, orgona található, és a mérhetetlenül nyugodt segítő barát játszani kezd rajta. Csányi Dóra, a Csimota Könyvkiadó alapítója a csendeskönyvekről szóló tanulmányában éppen a kép és a zene kölcsönhatásáról beszél. Nem véletlen, mert szerinte a „saját történetre épülő képeskönyv attól jó, ha a történetmesélést képes inspirálni, ha az illusztrátor nem illusztrál, hanem képekkel mesél, ha a befogadáshoz nem szükséges a nyelvet érteni, nem kell tudni olvasni, olyan, akár a zene, amely az ember belső percepciós folyamatait indítja el, és miközben mind ugyanazt halljuk, látjuk, mégis más hangulatok, érzések, illatok, álmok, vágyak, érintések, emlékek jelennek meg a képek által.”

Szinvai Dániel már a Párhuzamban is érzékenyen illusztrált, akkor még összecsúszott szövegrészletekkel kombinálta a képeket. Az álmomban az eső aprólékos kidolgozottságról árulkodik, textúrákat fedezhetünk fel bennük, a színkombinációk érzéseket hoznak a felszínre. Olyan biztonságos tér ez, ahol szabadon engedhetjük az érzéseinket értékítélet nélkül, és amely nem is hely, hanem zene, színház, minden, ami művészet.

Az álmomban az eső közös utazásra hív. Találkozás képekkel, a képekből kialakuló történettel, találkozás karakterekkel és ezáltal kicsit önmagunkkal. Az álmomban az eső egyfajta meditáció nyitott szemmel, elmélyedünk a képekben és csak a légzésünkre figyelünk. Kikapcsol, feltölt, ellazít.

A könyv adatlapja a kiadó honlapján itt található.