Szegedi Katalin: Palkó, Csimota, 2013

A Palkó Lenka párdarabja: azt meséli el, hogy kicsoda Palkó, az elálló fülű, szemüveges, vékonydongájú kisfiú, akivel Lenka az előző kötet végén találkozik.

Már eleve az ötlet nagyon jó: mint egy romantikus filmben, visszapörgetjük az időt, és megtudjuk, mi volt előtte, ki a másik.

palkoÉs a későbbiekben sincs a kötetnek semmi erőltett folytatás szagat: Palkó ugyanolyan élő figura, mint Lenka, valódi, saját élettel és problémákkal. Ő ugyanis nem túl gömbölyű, hanem túl vékony, gyenge – ahol a nőiesség fokmérője a vékony derék, ott a férfiasságé a vaskos tréfa és váll, amiben Palkó nem jeleskedik. Éjjel-nappal olvas, ahogy Lenka éjjel-nappal rajzol. Ahogy a kislánynál, ez nála is kettős tevékenység: elsősorban kedv és tehetség dolga, ő ebben jó és ezt szereti, de a magányos gyerek magányos játéka is, amit épp ezért lehet túlzásba vinni. Pedig ő is szeretne együtt lenni a többiekkel, nem csak a könyveivel, de akár csak Lenkát, őt sem veszik be a játékba. A Palkó az iskolában játszódik, az iskolai kiköközösítést a felnőttek közönye teszi még nyomasztóbbá. Nem csoda, hogy Palkó boldogan indul haza, és az iskolán kívül találja meg a kislányt, aki neki való. Ő ugyanis nem akkor látja először Lenkát, amikor a lány őt: egész délután figyeli, követi, mert rögtön megtetszik neki. A találkozás nála ennek a betetőzése – Palkó birtokolja a valódi férfias erényeket, a hűséget, a kitartást, és a bátorságot. No meg persze a lovagias nagylelkűséget, hiszen akárki bántja, ő nem bosszút áll, hanem segít a másikon. Nem csoda, hogy egymásra találnak Lenkával.