Csimota Gyerekkönyvkiadó – Új utakon járunk!

Az Ó- és Újszövetség jól ismert történeteinek újramesélése mindig bátor vállalkozás, különösen, ha gyerekek számára készül parafrázis. Ilyenkor az elbeszélő feladata kettős: a több ezer éves hagyományt úgy kell lefordítania a jelen nyelvére, hogy munkája egyfelől hűséges legyen az eredetihez, másfelől érthető és vonzó legyen a fiatal befogadók számára. Aki ezt az összetett munkát elkezdi, annak az általános műveltségen túl teológiai ismeretekkel, valamint élénk fantáziával kell rendelkeznie, hiszen fel kell építenie a történetek szereplőinek világát, a mindennapi élet tárgyait, a földrajzi környezetet, a társadalmi viszonyokat is. A Csimota Kiadó Bibliai történetek-sorozatának szerzője, Szokács Eszter eddig mind az öt kötetben maradéktalanul teljesítette ezeket az elvárásokat. Az ő tolla alatt megelevenednek az ősi szövegek: a nyelvezet friss, a megfogalmazás humoros, a karakterei hitelesek, s mindez jellemző új, Jézus című kötetére is.

A sorozat eddigi legnagyobb próbatételét valószínűleg ez a kötet jelentette a szerző és az illusztrátor, Nagy Norbert számára.

Ezúttal ugyanis a kereszténység központi alakjának, Jézusnak az életútján kell végigkísérni az olvasót: születésétől kezdve tanításain és csodatételein át egészen haláláig, majd feltámadásáig. Tapasztalataim szerint a gyerekbibliák legtöbb problémája éppen ebben a témában csúcsosodik ki. Számos hasonló kiadványt olvastam már, és feltűnő, hogy Jézus megjelenítése mindig több kérdést és dilemmát vet fel, mint más bibliai szereplőké. Egyszerre jelent nehézséget a dogmatikai szempontokhoz való igazodás – milyen arcot adhatunk Jézusnak a képek és a szöveg által – és a pedagógiai megfontolások mérlegelése – például miként érdemes beszélni a fiatal befogadóknak az ókor egyik legkegyetlenebb kivégzési módjáról, a keresztre feszítésről anélkül, hogy a szöveg elborzasztaná őket, de el nem hallgatva a történet lényegét? Ezt tovább árnyalja az evangéliumok sokszínűsége: mindegyik saját nézőpontból rajzolja meg Jézus képét, így a szerzőnek igen nehéz feladat a négyféle hagyományt egyszerre érvényre juttatni, mégis koherens elbeszélést nyújtani. Nem csoda tehát, hogy a gyerekbibliák írói gyakran bizonytalanná válnak ebben a szerteágazó elvárásrendszerben. Éppen ezért a Jézus olvasásakor leginkább az érdekelt, vajon Szokács Eszter hogyan igazodik el ebben a pedagógiai-dogmatikai útvesztőben, milyen megoldásokat talál arra, hogy egyszerre maradjon hű a hagyományhoz, legyen „biblikus”, és mégis közel hozza Jézus alakját a gyerekek számára.

Biblikus vagy sem?

Az egyházi, közelebbről a (református) valláspedagógiai közbeszédben a biblikus gyakran használt, ám kevéssé körvonalazott jelző. Egyes felfogások szerint az tekinthető igazán biblikus történetmondásnak, ami szinte semmit sem változtat az eredeti szövegen, még akkor is, ha ez a gyerekek számára kevésbé élvezetes vagy nehezen érthető elbeszélést eredményez. Mások azonban úgy látják, hogy a történet kibővíthető és színesíthető, ezáltal eltávolodik ugyan a bibliai szöveg szigorú követésétől, de élményszerűbbé és befogadhatóbbá válik. Itt azonban felmerül a kérdés:

meddig mehet el a történetmondó, mennyire érvényesítheti saját fantáziáját úgy, hogy Isten igéjének közvetítése, az úgynevezett kérügma változatlan maradjon?

Bodó Sára a bibliai történeteket „nyitott történeteknek” nevezi, két irányból is. Belső nyitottságuk abban áll, hogy más bibliai történetekkel összekapcsolódva érthetők meg igazán, Isten cselekvésének nagyobb ívű történeteként. Külső nyitottságuk révén pedig a befogadót Isten felé szeretnék fordítani (Bibliai történet és/vagy mese?, Magyar Református Nevelés, 2009/3, 4–5.). Ehhez kapcsolódóan fontos látni a bibliai szövegek különleges kommunikációs helyzetét is. Míg a „hétköznapi” történetek esetében ember beszél emberhez, addig a Szentírásban Isten beszél az emberhez a történeteken keresztül. Éppen ezért véleményem szerint az a történet nevezhető valóban biblikusnak, amely nyílttá teszi beágyazódását a nagyobb bibliai kontextusba; olyan nyelven szólal meg, amely felkelti a hallgató kíváncsiságát Isten iránt; és ezáltal képes Isten megszólítását közvetíteni. Úgy látom, Szokács Eszter könyveire a fentiek alapján érvényes a biblikus jelző.

Milyen a jó gyermekbiblia?

A teljes (és a Jézus kötettel vélhetően lezárult) sorozatot érdemes a gyermekbibliák összefüggésében is vizsgálni. Bár nem egyetlen kötetből, hanem hat könyvből áll, ezekből mégis kirajzolódik egy koherens narratíva, a kötetek stílusa pedig mind nyelvileg, mind vizuálisan egységes. Gottfried Adam a „milyen a jó gyermekbiblia?” kérdésre három pontban válaszol. Úgy véli, a jó gyermekbibliák komolyan veszik a bibliai szöveget és annak igazságát közvetítik; tiszteletben tartják a gyermeket a maga valójában (ami azt is jelenti, hogy figyelembe veszik a gyermeki befogadás sajátosságait); valamint megfelelő, nívós, a bibliai üzenet megértését segítő illusztrációkkal dolgoznak (Die Kinderbibel – ein klassiker der Kinder- und Jugendliteratur = „Die Fenster bleiben rund!”. Wiener Beiträge zur Religionspädagogik, LIT Verlag, Wien, 2014, 146, 150–151.). E három szempont nyomán mérlegelve a Bibliai történetek-sorozat illeszkedik a jó gyermekbibliák sorába (tágabb értelemben véve ezt a fogalmat), hiszen az eredeti szövegek súlypontjait, tanításait, helyenként szókincsét is követi, a fiatal olvasók számára is érthetően közvetíti a szakrális tartalmakat, Nagy Norbert részletgazdag, olykor meghökkentő képei pedig elgondolkodtatják és meg is nevettetik a befogadót.

Aki mindenütt jelen van

A sorozatnak nem ez az első karakterközpontú darabja: az első kötet 2017-ben jelent meg József címmel, amely Jákob kedvenc fiának viszontagságos sorsát és felemelkedését beszéli el az 1 Mózes 37–50. fejezetei nyomán. Ezt 2018-ban a Mózes követte, amely a zsidó nép egyik legjelentősebb vezetőjének történetét mutatja be a 2 Mózes alapján. Ezekben a kötetekben a szerző érzékeny karakterábrázolásra törekedett: mind József, mind Mózes hús-vér emberként áll előttünk, személyiségfejlődésük szinte regényszerű ívben rajzolódik ki. Olyan gyengeségekkel is küzdenek, mint a harag, a nagyképűség, a türelmetlenség vagy éppen a csüggedés; ezek mind olyan mozzanatok, amelyek közelebb hozzák ezeket a bibliai figurákat az olvasóhoz. A mellékszereplők szintén élénken és változatosan jelennek meg ezekben a kötetekben, van köztük komikusabb és komolyabb figura is. Az elbeszélésmód lineáris és világosan tagolt: a történeteknek van kezdetük és lezárásuk, a hagyományosabb narratív szerkezet biztonságos kapaszkodót nyújt a fiatalabb olvasóknak is. Ez a tagoltság a szülő-gyerek közös befogadást is segítheti.

A Jézus esetében azonban kissé más a helyzet.

Míg József és Mózes történeténél a szerző alapvetően egy-egy ószövetségi könyvből dolgozhatott, addig Jézus alakját négy különböző evangélium eltérő hangsúlyaiból és szemléletmódjából kellett megrajzolnia.

Talán ez a sokrétű hagyomány az egyik oka, hogy Jézus karaktere ebben a könyvben inkább töredékesnek tűnik: a korábbi kötetekkel szemben nem a belső motivációk, érzelmek, gondolatok alapján ismerjük meg a főszereplőt, hanem az egyes szám első személyű, homodiegetikus narrátor az egyes szereplők nézőpontját közvetíti, ezért értelemszerűen nem nyújt betekintést Jézus gondolataiba, belső világába. Ez a megoldás párhuzamba állítható az evangéliumok elbeszélésmódjával is, hiszen az Újszövetségben is elsősorban a szemtanúk tesznek bizonyságot arról, hogyan ismerték meg Jézust.

A gyermekbibliák illusztrációi is hozzájárulnak ahhoz, milyen belső képet alakítanak ki a fiatal olvasók Jézusról. Jelen kötet vizuális megoldásai egy olyan Jézust mutatnak be, aki valahogy „mindenütt ott van”: tizenkét éves gyerekként a templomban, papok között; gyógyítóként a piacon; a Genezáreti-tó partján a tanítványokkal. A rajzok az ikonográfiai hagyományt lazábban követik, inkább szimbolikus és expresszív képi világot teremtenek. A képek olykor meghökkentenek, máskor elgondolkodtatnak, vagy éppen humorral oldják a szöveg feszültségeit, ezáltal új értelmezési lehetőségekkel gazdagítják az elbeszélést. Nem a szöveg szoros illusztrációjaként funkcionálnak, hanem önálló értelmezőként lépnek fel: párbeszédet kezdeményeznek a szöveggel, sőt helyenként ki is egészítik azt, például azon a duplaoldalas képen, amely Jézus vízen járását ábrázolja. Így a képek mintegy párhuzamos elbeszélőkként működnek, amelyek saját vizuális nyelvükön közvetítik a történetet.

Családi dinamikák

A kötet első lapjain már egyértelművé válik, hogy az író célja nem egy idealizált Krisztus-kép megjelenítése, hanem a testben létező Jézus bemutatása. Az elbeszélés a hüposztatikus egységet (Krisztus egyszerre valóságos isten és valóságos ember) kevéssé hangsúlyozza; leginkább a történet végén, a feltámadás után válik nyilvánvalóvá Jézus isteni természete. A rövid bevezető utáni első fejezetben Mária nézőpontját követjük. Az első mondat hasonlata („Szállt a liszt az asztal felett, mint a Betlehemben sosem látott hó”) játékos és profán: a várandósság és a születés körülményeit nem a bibliai „fényesség” és „mennyei dicsőség” jellemzi, hanem a mindennapok pora és munkája. A szülés leírása is rendkívül testközeli, Mária hasa és háta sajog, „nagy nehezen” megszüli kisfiát, majd izzadtan, fáradtan és kipirosodva öleli át. Mindez kiegészíti az evangéliumok tömör, tárgyszerű közlését, és új árnyalatokkal színezi a történetet. Itt a Megváltó valóságos emberi kínok közepette érkezik a világra, s ez a hangsúly elmozdítja a történetet a transzcendencia felől a földi realitás felé.

A Biblia József-ábrázolásával szemben a kötet komoly figyelmet fordít Jézus nevelőapjának jellemrajzára a második fejezetben, a tizenkét éves Jézus történetének elmondása során.

Talán ez a fejezet és benne a gyermek Jézus ábrázolása sikerült a legélénkebbre: egy kíváncsi, értelmes, barátságos kisfiú képe rajzolódik ki, akiben sok mai gyerek felismerheti önmagát, és akinek kérdezősködése, kedves természete rokonszenvessé válik a befogadó számára. Édesapja személyisége is plasztikusabb a Bibliához képest: itt nem pusztán a háttérben álló, szótlan férfi, hanem érző és gondoskodó szülő, aki aggódik fiáért, titokban, féltő szeretettel követi és kíséri. Jézus az ő nézőpontjából láttatva nem csupán isteni küldetéssel érkező alak, hanem családtag és gyermek, akivel törődnek a szülei, féltik, és a saját emberi világukban próbálják megérteni. A szöveg így közelebb hozza a bibliai történetet azokhoz a szülőkhöz is, akik felolvassák a gyermeküknek a könyvet, hiszen a szülői szerepek és a családi dinamika felől is lehetséges értelmezni a cselekményt.

Tanítványok akkor és ma

A további fejezetek is főként egy-egy szereplőre fókuszálnak, többek közt Mátéra, Péterre vagy Júdásra; az ő tapasztalataikból egyfajta sajátos „Jézus-mozaik” rajzolódik ki. A címszereplő csupán egyetlen fejezetben válik nézőpontkarakterré (igaz, ez a kötet leghosszabb fejezete, Nem földi királyság címmel), itt a keresztre feszítés előtti testi és lelki szenvedések állnak a középpontban. A narrátor részletesen, de nem félelmet keltő naturalisztikussággal számol be az eseményekről: például az éjszakai bántalmazások közül elsősorban a kialvatlanságról szól. A fejezetben hangsúlyos a krisztusi tekintet: „felemelte tekintetét, és a tanítványait figyelte”; „Jézus őt [Júdást] fürkészte”; „Pilátus szemébe nézett”.

Ez a mások felé forduló figyelem a kulcsa ennek a kötetnek és az evangéliumoknak is.

Nem csupán a követők és tanítványok kíváncsiak Jézusra, általa és rajta keresztül pedig a Szentháromságra, hanem ő is figyel az emberekre, nyitottan, nyugodtan és ítélkezésmentesen. Ez a tekintet nem szigorú és elmarasztaló, hanem szelíd és könyörületes, ezt az attitűdöt a könyv így summázza: „A megbocsátásban hiszek, nem a büntetésben.” A könyv meglepő módon nem írja le a keresztre feszítés konkrét aktusát. Nincs párbeszéd a jobb latorral, nem hangzanak fel az elhagyatott Krisztus szavai a kereszten, nem hasad ketté a templom kárpitja. Mivel a gyerekek az elsődleges célközönség, fejlődéslélektani szempontból érthető és talán helyes is, hogy a legkegyetlenebb részletek kimaradnak, és az elbeszélés csak sejteti a történteket. Ugyanakkor marad némi hiányérzet: ha nem érzékeljük, milyen elviselhetetlen szenvedés előzte meg a feltámadást, maga a feltámadás nagysága sem bontakozik ki teljes súlyában.

„Mária a tanítványokra gondolt, Péterre, Jánosra, Jakabra és a többiekre, és azon tűnődött, hogyan fogják a rájuk bízott feladatot teljesíteni. Bizony, nem lesz könnyű dolguk…” A mondatvégi három pont a tanítványok küldetését is sejteti: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében” (Mk 16,19). Bár a feltámadás csodája is nyomatékos a történet végén, mégis az emberi közösségre bízott feladattal zárul a kötet. Ez az olvasót is érinti: mihez kezdünk ezzel az örökséggel? Hogyan hat ránk a jézusi tekintet, milyen válaszokat hív elő belőlünk? A kötet végi három pont azt is jelzi: az evangéliumi történet nem lezárt, hanem folytatódik ma is, a legfiatalabb befogadók szintjén is.