Fura állat a vers, mert valahol mindenki a verssel kezdi, még csecsemő korában, a tente, baba, tente, a szemedet hunyd le és a hóc, hóc katona ritmusa mindenkinek a zsigereiben van. Aztán még mindig nagyon sok verset hallgatunk, csak népdalnak hívjuk. Aztán egyszer csak a ritmus helyett elkezdünk a történetekre vágyni, az érzelmek helyett a kalandra, a belső én helyett a külső aktorra. Az iskolában kezd elidegenedni a vers, amikor a magyar tananyag részeként boncolandó idegen test lesz. De visszatér, zenébe bújva, szerintem minden valamire való tizenéves legalább negyven verset tud fejből, csak számnak hívják, de vers az: sűrített, üres helyekkel körbevett, (gondolat)ritmusos izé. Aztán amikor felnövünk, megint eltűnik, elveszítjük, ahogy kicsit magunkat is, és amikor gyerekünk lesz, és azt hisszük, hogy már rég elfelejtettünk verset mondani, akkor a végtelen éjszakai ritmikus járkálás és ringatás közben előtörnek a régi sorok. Kinek a népdal, kinek József Attila, kinek az RHCP, de sorok, üres helyekkel, ritmussal, dallammal. Kicsit visszatalálunk megint önmagunkhoz. Akkor: olvassunk verseket.

Az előbbiekkel szemben Kollár Árpád egy generációval fiatalabb költőnemzedék tagja, akik még kevéssé jelentkeztek gyerekkötettel. (Varró Dániel már nagyöregje ennek a gyerekvers-piacnak és a tavalyi Krusovszky-kötet is a harmincasok táborát erősíti.)

Megérte várni erre az izgalmas kötetre! Mert pont erre van itt szükség! Nyers, progresszív gyerekversek és hozzá illő, sőt, még a versekbe is bemászó nyers, progresszív illusztrációk. A kötetet rengeteg embernek megmutattam, és egyáltalán nem csodálkozom, hogy egyes ismerőseim mély értetlenséggel fogadták, mégis azt gondolom, ez az, ami képes újfajta vers-élményeket nyújtani a gyerekeknek, ez az, ami képes meghökkenteni őket.

Ahogyan a gyerekek értelme évről évre kibontakozik, úgy találják szemben magukat egyre frusztrálóbb, saját egzisztenciájukra irányuló kérdésekkel. Jó esetben ezeket a kérdéseket fel merik tenni a szülőnek, nagyszülőnek, tesónak, egyáltalán valakinek, mégis nagyon nehéz rájuk válaszolni. (Már ha lehet egyáltalán…).

milyenmadar_06

A lírai én a kötetben leggyakrabban a gyerek szemszögéből szólal meg, és a versnyelv ezúttal, úgy tűnik, alkalmasnak bizonyul arra, hogy adekvát módon tegyünk fel fontos kérdéseket, (és ne válaszoljunk azokra egyértelműen, sőt gyakran a versek maguk a kérdések, a válaszadás, és minden további párbeszéd már a befogadó feladatköre). Kollár Árpád nem riad vissza a közvetlen, szókimondó hangvételtől, hiszen az olyan problémakörök, mint hogy ki vagyok én, mi a halál, mi a világ, hol a határa, mi is az élet, mi az idő múlása, mi a normális és mi a jó, mi a nyelv, mi a teremtés, megkövetelik a nyílt, provokatív hangnemet. Ugyanakkor bármennyire is nyersnek tűnik első olvasatra a szöveg, annyira érzékeny, hiszen minden durva gesztus mögött mély frusztráció, szeretetéhség és érzékenység lakozik. A kötet rengeteg élethelyzetet, „témát” felvillant, és remekül kitűnik, melyek az ember legérzékenyebb pontjai. (Leginkább egzisztenciális válsága.) Erre ébred rá az 5-6 éves gyerek, amikor nem bír elaludni este az ágyban, egyre csak rója fejben a köröket… Máig emlékszem erre az érzésre. Hogyan is racionalizálhatnám magamban ezeket a megfoghatatlan dolgokat? Hiába áltatom magam azzal, hogy sikerült, a mai napig nem megy… Ezek a kérdések a felnőtteket épp úgy zavarba, sőt szorongásba ejtik, mint a gyerekeket. Hihetetlenül izgalmas volt számomra a kötet (és valószínűleg még sokáig az is marad), nagyon tetszik a bátorság, és nagyon tetszenek az abszurd képek, igen, talán a hihetetlenül erős, nagyon találó képek fogtak meg leginkább. Ugyanakkor nagyon finoman bánik a szerző a nyelv ritmikai aspektusával, rengeteg szakrális,- klasszikus szöveget idéz meg a szerkezet, vagy gyakran egy-egy szó az (például a pacal), ami előhívja Kollár Árpád „felnőtt verseit”. Sőt, a hangzóságot sem helyezi a kötet a problémakörén kívülre, így helyenként nyíltan reflektál arra, nem mindegy, hogy azt mondjuk, hogy cica (ami szerintem finoman dörgölőzik), vagy, hogy macska, ami karmol.

A kötetet Nagy Norbert formabontó grafikái teszik még izgalmasabbá, a képek a nyulakkal mesélik el ugyanazt. Nagyon tetszik, hogy széles horizontról, szabadon kezelik a szövegeket a rajzok. Olyan szabad versnyelvvel állunk szemben, ami megérdemli, hogy mindenki egy kicsit dolgozzon a befogadáson, és izgalmas interpretációkat gyártson magában hozzá. Érdemes lenne tizenéves kamaszoknak is megmutatni, szerintem ők is élveznék. Úgy érzem, öt éves kortól bárki bátran meghökkenhet a sorokon!

Teljes cikk: http://www.pagony.hu/versben-mindenki-kicsit-mas

Tags: , ,